Ezt a bejegyzést nem címzem senkinek, és nem is akarok vitát generálni, egyszerűen elmesélem a saját történetemet és az azt kísérő gondolataimat. 

Egy tegnapi baráti beszélgetés és az azt követő gombóc a torkomban generálta ezt a témát. A gombócból arra következtettem, hogy máig nem dolgoztam fel rendesen magamban a történteket, valószínűleg ezért is olyan bántóak a szoptatás abbahagyására, tápszerre vonatkozó megjegyzések, posztok, fórumok stb.

Jöjjön akkor a sztorim:

A kezdet, azaz a terhesség alatti elképzelések:

Nos, a terhességem alatt a szoptatás volt az egyik olyan téma, hogy azt gondoltam "szeretnék szoptatni, legalább hat hónapos koráig, aztán majd meglátjuk, de ha nem sikerül, akkor sem görcsölök rá, maximum kap tápszert ". Akkor még azt hittem, csak úgy ki lehet hagyni a rágörcsölést. :)

Ha a fentiekből nem derül ki, leszögezem, hogy fontosnak tartottam az anyatejes táplálást, és nemcsak az elméleti, de a gyakorlati tudnivalóknak is utánanéztem.

Azt is tudtam ugyanakkor, hogy azt nem szeretném, hogy a gyerek folyamatosan mellen legyen, illetve minden problémára a szoptatás legyen a válasz, illetve a reakció.

Fontosnak tartottam a napirend kialakítását, amelyhez az is hozzátartozott (a fejemben), hogy az étkezések is bizonyos ritmust követnek :)

Kórház, gyermekágyi szakasz:

A szülés nem volt zökkenőmentes sem a gyerek, sem az én szempontomból, így az aranyórák elmaradtak, másnap reggel viszont végre karjaimba kaphattam a kisbabámat, aki nagyon ügyesen táplálkozott.

Védőnői segítséggel otthon is sikerült megbirkózni a kezdeti nehézségekkel, sikerült kitapasztalni a pózokat és úgy tűnt a gyerek is jóllakott. 

Ezt a feltevésemet az is megerősítette, hogy a kórházból hazajövetelt követő első héten 70 dkg-t hízott, a helyettes védőnő megerősített benne, hogy bőven elég, ha három óránként etetem. Nyilván ha éhesnek tűnt két-két és fél óra elteltével, akkor megetettem, tehát nem stopperrel mértem az időt.

Krízis:

A gyermek szépen gyarapodott, míg én nem annyira szépen fogytam. Szülés előtti héten 64 kg voltam, a gyerek kéthetes korában 52 kg a 165 cm-hez. Mire a gyerek elérte a két és fél hónapos kort, én elértem a 46 kg-t. Borzasztó sovány és gyenge lettem a terhesvitaminok és körültekintő étkezés mellett is. Ezzel egyidőben észleltem, hogy a tejem is mintha "vékonyabb, halványabb" lett volna. Az eddig jól alvó gyerekem többször ébredt fel, napközben szinte alig aludt, ráadásul a párom külföldi munkavégzése miatt átköltöztünk a szüleimhez. 

Növekedési ugrásra gondolva ekkor már mindkét mellből szoptattam fejtem, illetve a gyakoribb éjszakai felkeléskor is megszoptattam. 

A tejem mintha óráról órára kevesebb lett volna, és az energiaszintem is, folyamatosan szédültem, fájtak a csontjaim, izületeim. Bújtam a fórumokat, szoptatással kapcsolatos oldalakat (utólag visszagondolva nagy hiba volt). 

A tápszer:

Néhány végigzokogott éjszaka után a szüleim - erőteljesen - javasolták, hogy hívjam fel a gyerekorvost és írassak tápszert. A gyakori fórumolvasgatás hatására ez a kijelentés úgy hatott rám, mintha azt mondták volna, vitessem el az ördöggel. De egyre rosszabbul lettünk mind a ketten, a gyerek vergődött szoptatás alatt, egy kínszenvedés volt.

Remegő kézzel hívtam a védőnőt, aki a következőt mondta: "Bár védőnőként az anyatejes táplálást támogatom, van az az eset, amikor az anyuka egészsége és a baba fejlődése megkívánja a tápszert." Nagyon megkönnyebbültem, és azzal a lendülettel hívtam is a gyerekorvost, akinek vázoltam a helyzetet. Ő a legnagyobb természetességgel a tápszert javasolta, és hallhatóan az én súlyomért és állapotomért jobban aggódom, kivizsgálást javasolt.

Kiváltottuk a tápszert (Beba HA Sensitive), a gyerek boldogan itta, és láthatóan ki volt éhezve. Ráálltam arra, hogy egy-két étkezést kiváltottam tápszerrel, és egyébként már ez jót tett a kondíciómnak.

Újabb krízis:

4,5 hónapos volt a kisfiam, amikor egyre kevésbé fogadta el a szoptatást, folyamatosan vergődött, illetve egyre kevesebb és egyre halványabb lett a tejem (ismét). Fizikailag továbbra is alultáplált kategóriába sorolódtam, így nem csoda, hogy nem bírta a szervezetem a nagyétvágyú kisfiam által diktált iramot. Ismét megjegyzem, hogy ekkor már túl voltam kivizsgáláson, ahol mindent rendben találtak, is kifejezetten egészséges, de tápláló ételeket fogyasztottam. Mindenről folyamatosan konzultáltam a védőnővel és gyerekorvossal. Ide tartozik még, hogy amikor a nőgyógyászom meglátott a kötelező kontrollon, első mondata az volt: Hagyja abba a szoptatást!

Az elképzelésem az volt, hogy fenntartom a rendszeres szoptatást olyan módon, hogy reggelre és estére korlátozom. Ez kb. két hétig működött, aztán egyre többször utasította vissza. Próbáltam még fejni, amíg volt értékelhető mennyiség, de ez nagyon hamar lecsengett.

Emlékszem, szilveszter napja volt amikor üvöltve köpte ki a mellemet és én utána csak pár cseppet tudtam fejni. Öt hónapos volt akkor. Aznap egy házibuliba voltunk hivatalosak, és arra gondoltam, akár ihatnék is egy pohár pezsgőt. Aztán elvetettem a gondolatot, a tények ellenére makacsul élt bennem a remény.

Néhány napig még kísérletezgettünk, de aztán feladtam/feladtuk, vagy szépen mondva elengedtük. De azért ez nem volt ilyen egyszerű.

Érzések:

Mit éreztem?

Elsőkörben megkönnyebbülést. Szégyen, nem szégyen én ezt vállalom. Elsősorban azért, mert pont került egy feszültséggel, nyűglődéssel, lelkileg és fizikailag is megterhelő korszak végére. Könnyű elkészíteni tápszert, a kisbabám is szépen nyugodtan, megelégedetten szürcsölte, öröm volt nézni. Keserédes öröm. Mert megkóstoltam én azt a tápszert, és hát pocsék íze volt. Rossz érzés volt, naponta 6-7-szer a nem túl kellemes illatú löttyöt odaadni. Főleg úgy, hogy mindenhonnan, még a tápszer doboza is az anyatejes táplálás kiemelt jelentőségét hirdette.

Mint amikor a gyógyuló seben a varratot kapargatom, úgy sanyargattam magam a különböző anyatejes táplálás előnyeit taglaló forrásokat, Felváltva sajnáltam a kisfiunkat és önmagamat. Bár a párom és a családom abszolút támogatott ebben az egész kálváriában, valamiért úgy éreztem mégsem tudom 100%-ig felvállalni a döntésemet, ami nem is biztos, hogy az én döntésem volt teljes egészében. 

Dilemmák:

Folyamatosan ott motoszkált bennem a "mi lett volna ha". Mardosott az önvád, ha arra gondoltam, hogy a gyerekünk elesik az anyatejes táplálás nyújtotta előnyöktől. Miattam. Hogy talán jobban ki kellett volna tartanom, vagy lehet, hogy átmenetileg fel kellett volna áldoznom a saját testi lelki szellemi egészségemet. De az valóban az Ő érdekét szolgálta volna? A gyermek testi-lelki fejlődése szempontjából fontosabb-e az anyatej, mint egy kiegyensúlyozott boldog anya (és család- mert nyilván a páromnak sem volt mindegy)?

Több segítséget kellett volna kérni? Talán egy szoptatási tanácsadó segítségemre lehetett volna abban, hogy több tejem legyen. Kétlem viszont, hogy az én testemben elinduló negatív változásokra érdemben tudott volna reagálni.

A sok körülmény vajon milyen ráhatással volt a dolgok alakulására?

Érdekesség, hogy a húgom is pont ennyi ideig tudta szoptatni a keresztfiamat, illetve az édesanyám is mindhármunkat. Az is megfordult a fejemben, hogy talán mi ennyi időre vagyunk kalibrálva szoptatásügyileg.

Mondatok, amelyek nem segítettek...(igazságtartamtól függetlenül)

- Hát igen, ha az ember elkezdi a tápszerezést, ezzel számolni kell...

- Ezért kell igény szerint szoptatni!

- Azért nem sikerült, mert nem akartad igazán!

- Hát igen a tápszer kevésbé macerás, de örülök, hogy én Xecskét tizenx hónapig tudtam szopiztatni.

- Látod, minden fejben dől el, te valószínűleg azért tudtad csak idáig szoptatni, mert eleve 6 hónapig gondoltad.

Ami segített:

- Tudatosítottam magamban, hogy 5 hónapi szoptatás pont 5 hónappal több, mint a semmi

- Teljesen felesleges visszafordíthatatlan dolgon rágódni

- Hozzátáplálás megkezdése, kvázi második esélyként ismét kezembe vehettem a kisbabánk táplálását

- Ez a cikk, akinek az íróját Isten áldja, hogy villanyt nyújtott a csökevényes agyamban! A tápszert ugyanis nem az ördög művének, műanyag méregnek, lusta anyukák instant megoldásának bélyegzi, hanem a MÁSODIK LEGJOBB dolognak, amit kisbabádnak adhatsz. Azóta én is így tekintek rá :)

https://divany.hu/szuloseg/2018/02/25/gyerek_szuloseg_ujszulott_babagondozas_szoptatas_autosules_biztonsag/

Hogy érzem magam most ezzel kapcsolatban?

Vegyesen. Biztatom magamat a fentiekkel, de a legkisebb náthánál is eszembe jut, hogy mi lett volna ha... aztán elhessegetem. Ebben sem kell tökéletesnek lenni. Azt vallom, hogy egyensúlyt kell találni mindenben.

Viszont. A mai napig nagyon érzékeny vagyok mindenféle véleménynyilvánításra ezzel kapcsolatban. Akármilyen formában is: kéretlen jótanács, filozófálás, rosszindulatú megjegyzés, viccelődés, minden.

Ehhez kapcsolódik az is, hogy számomra a szoptatás teljes mértékben a privát szféra része, és úgy gondolom, hogy nem tartozik mindenkire. 

A kedvesség egyértelműen nem trendi, pozitív, de nem sok vizet zavaró, helyeske, aranyos, nem túl mély nyomot hagyó érték lett. Pedig ennek nem kellene így lennie!

A nyár elején Brugge-ben jártunk, és először nem is tudtam, hogy a csodálatos környezet mellett, mi az, amitől sokkal jobb volt a közérzetünk. Rövid gondolkodás után rájöttem, hogy a kedvességről van szó. Elsőkörben az udvariasság! Ez is megérne egy misét, de most unokatestvére, a kedvesség van soron. 

A kedvességet igenis emberszámba kellene venni, mert a kedvesség erő. A kedvesség hegyeket tud megmozgatni, és ami a legjobb, hogy megsokszorozva kapod vissza.

Számomra a kedvesség egy komplex érzelem: empátia, segítőkészség, életigenlés, tisztelet (saját magam és másoké) egybegyúrva. Egy olyan gesztus saját magam és a másik ember felé, hogy a világ szép hely, békében vagyok a világgal és önmagammal és ezt tudom sugározni. Egy kedves ember magabiztosságot tud sugározni, mert a kedvesség ad.

Igazi lélekerősítés, törődés egy másik emberrel, állattal, néha csak egy dícsérő szó, érintés, érdeklődés vagy segítség, vigasztalás formájában. Ráadásul igazi közösségépítő erő: kutatások megerősítették, hogy a "kedvesség" hasonlóan nevetéshez és az ásításhoz ragadós, így valójában hasznos dolog is kedvesnek lenni.

Van még egy kapcsolódási pont: a jóindulat. Szintén a kihalás szélén áll, tegyünk ellene. Legalább, úgy hogy ne kritizáljunk, tudom-tudom, nehéz megállni, hiszen kiszúrja a szemünket, hogy hát jessszusom, há mér vett fel miniszoknyát a sonkacombjaira, de hosszú távon, jobb, ha átállunk a jóindulatra. Szebben is öregszünk tőle. Van érdekesebb beszédtémánk is.

Szerintem ne legyen luxus a kedvesség. Ha jó napunk van, ha jól megy a sorunk, azért, ha pocsék, azért. Az igazi kihívás (haladóknak is!), ha bal lábbal keltél fel, akkor se mordulj rá a pénztárosra, ne vágj pofákat, ne mordulj rá a párodra, és ne duzzogj magadban. Helyette: bármikor dönthetsz úgy, hogy kedves légy. Elsőkörben magadhoz, szeresd és tiszteld magad, óvd a testi-lelki egészségedet, pihenjél. Ne becsméreld magad, se magad, se mások előtt. Ha ez megvan ugyanezt tedd meg a környezetedben élőkkel. 

Szép őszi napokat Kedveseim!

Nektek mi erről a véleményetek? Tényleg kiment a divatból a kedvesség?

Általában szeretem a fekete-fehér összeállítást, de valahogy a fekete túlsúlyát nyáron, túl sötétnek, nehéznek találtam, még akkor is, ha egyébként van tiszta fekete kánikularuhám. 

De viszonylag meleg idő volt, így ezt az egyébként kényelmes viseletet  piros rúzzsal és balerina cipővel párosítottam, ami sajnos már nagyon a végét járja. 

Még így sem szerettem igazán ezt a szettet, rájöttem, hogy a fekete pamutszoknya az oka. Bár nagyon kényelmes és praktikus, de tipikusan őszi darab. 

A parfüm a másik fájó pont. Egyszerűen imádom a Bvlgari Eau Parfumee au Thé Rouge edc-jét, teás, fügés, bergamottos, könnyeden körbeölel, de mégis van súlya, talán a dió teszi, talán a pézsmás alap. Áttetsző, aranyló tündöklés, ideális a vénasszonyok nyarára, olyan napokra, amikor már a nap veszít erejéből, a levegő hajnalban már párás hűvös, a napsütés fedettebb, a színek okkeresednek. A lelkem egy darabja ez a parfüm, kegyetlenül spórolok vele, mert már nagyon nehezen és drágán beszerezhető.

A végére hagytam még a karkötőt, amely egy hazai alkotó műve, egy patentékszer (patentekszer.hu), nagyon jópofa dolog, van egy alap, textilbőr karkötő, amelyre különböző patentokat lehet egyetlen mozdulattal átpattintani. Az egyes patentok teljesen más megjelenést kölcsönöznek a kiegészítőnek.

A hosszú csau/rozsdabarna hosszú szoknyámra annyi bókot kaptam és én magam is jól éreztem benne, így nekibátorodva indultam neki ennek a szettnek. Imádom a csíkosat, mindig feldob, vidám, friss, dinamikus hatást kelt. Szeretem pirossal, de bármilyen más színnel párosítani. Kiegészítőként természetesen ismét magassarkúra szavaztam, egy régi, kényelmes szandálomat választottam hátizsákkal (praktikum)

Ehhez a szetthez kötelezőnek éreztem az élénk rúzst, viszont valahogy könnyedebb hatásra vágytam, így az időközben már megszüntetett Catrice rúzsceruzámhoz nyúltam, ami nagy kedvencem, mert krémes, hidratál, egyszerű használni, szépen kopik. Igazi hétköznapi piros rúzs, hideg pigmentekkel.

Az illat: Jil Sander Sun Edt. Érdekes, számomra nagyon hangulatfüggő illat, kifújáskor fejbevág, erős már-már fullasztóan benzoinos, szegfűs vaníliás és mindeközben citrusos pára, kicsit később naptej a 80-as, 90-es évekből, aztán egy jellegzetes, balzsamos, érett, napfényes illattá válik, amely végigkíséri a napot. Számomra abszolút nosztalgikus gyermekkorom nyarait idéző, mégis vita nélkül egy "felnőtt", érett nő illata. Vidám, optimista, életörömet sugárzó parfüm. Mértékkel használandó, nagy mennyiségben rajtam fullasztó szúnyogriasztó. Azt is nagyon valósághűen hozza, de általában nem cél, hogy a parfümöm elűzzön két kilóméteres körzetben mindenkit.

A paradicsompiros tunikát bézs ceruzanadrággal párosítottam, a derekamon barna fonott övvel. Rieker utcai sportcipőt viseltem hozzá, főként mert nagyon hideg volt. /Ugyanezen ok miatt került még fel rám egy világos bőrdzseki is, utálok fázni./

Ékszert nem volt idő feltenni, kigondolni még inkább nem, viszont az egyik kedvenc illatomat hordtam. YSL Opium Vapeurs de Parfum edt, a híres Opium visszafogott unokahúga. Száraz, kissé szikadtan meleg, fűszeres narancsvirágos illat, melynek a tömjén ad mélységet. Orientális, balzsamos mégis könnyed, olyan szempontból, hogy kánikulában is viselhető, nem telepszik rád, kapsz levegőt. De még milyet, varázslatos, keleti utazásra hív, mégis bármikor viselhető, tartást ad az embernek. Lélekgyógyító, inspiráló illat, nálam inkább gondolatvilágában orientális. 

Paradicsompiroshoz, kissé etno, természetközeli ruhadarabokhoz ideális, ha Keletre kellene utaznom, gondolkodás nélkül ezt csomagolnál. Nálam négyévszakos, nappal és este is megállja a helyét.

Jól éreztem magam a szettben, melyhez az is hozzájárult, hogy az egyik kedvenc rúzsomat az (ezeréves) Avon Matte Melonját viseltem az egyébként minimál sminkhez.

A képen a saját fonott bőrövem helyett a páromé szerepel, illetve anyukám nagyon régi horvátországi piacon vett bizsu nyaklánca és a kisfiam kedvenc duplója, mert színben odakívánkozott: anyuka és kisbaba dínó :)

Ezt a hosszú szoknyát, azért válogattam be a kihívásba, mert bár nagyon tetszik és a párom ajándéka volt, keveset hordom. Valahogy él bennem az a beidegződés, hogy túl alacsony/rövidlábú vagyok én a maxiszoknyákhoz.

A második gondolatom pedig az, hogy egy ilyen szoknya megfelelő párosítással azonnal stílusossá tesz.

Mindig nagyon hangulatosnak éreztem, ezért kedvelem az indigókék-barna párosítást, számomra ez lett a legkedvesebb színösszeállítás, melyhez a Guerlain Shalimarját használtam. Tudom-tudom egy ilyen ikont, egy nyári hétköznapra, de éppen csak átsétáltam a permetén, és a citrusos, púderes varázslat megkoronázta az egész összeállítást.

Az alacsonyságomra tekintettel ezt a szoknyát kizárólag  magassarkúval tudom elképzelni, ezért a legkényelmesebb Geox magassarkú barna szandálommal viseltem, ami már kissé kopottas, de én imádom.

A napokban kerestem valamit, és (mondhatnám, hogy a kezem ügyébe, de valójában a látóterembe) kerültek a régi személyes blogom bejegyzései. A régi alatt, 8-9 évet értsetek, egy teljesen más életszakaszt, merőben más problémákkal, igazi időutazás volt, felszállni a nosztalgiavonatra, ábrándozni, visszagondolni milyen volt akkor.

No de a lényeg! Érdekes volt megtapasztalni, hogy én, aki - főleg akkoriban - rengeteget agyaltam, előre elképzeltem dolgokat, rettegtem stb, már NEM IS EMLÉKSZEM, a témák nagy részére, amik foglalkoztattak. A legtöbb esetben kiderült, hogy vagy meg sem történt, amitől féltem, vagy teljesen máshogy történt meg, vagy pedig milyen jó, hogy megtörtént, mert valamit tanultam belőle.

Szóval a múltkori kérdéshez hasonlóan, ez is erőteljes rácsodálkozásra késztetett, illetve arra az elhatározásra, hogy érdemes leírni, mi az a kérdés, félelem, aggodalom, ami foglalkoztat.

A megoldási javaslatom: NAPLÓÍRÁS, tudom-tudom. De sokszor már az megnyugvás, ha az ember leírja a félelmét, fekete-fehéren látja a problémát. Érdemes, néhány szóval leírni az aktuális lelkiállapotodat is, mit érzél, milyen gondolataid vannak, esetleg testi tüneteid.

Néhány hét, néhány hónap, (esetleg néhány év) múlva érdemes fellapozni, és rácsodálkozni, hogy mi az ami félelmet keltett bennünk és aggodalomra késztetett. 

Tegyük fel az alábbi kérdéseket:

- Megtörtént-e egyáltalán? 

- Ha nem, így utólag visszagondolva mekkora esélye volt, hogy megtörténjen? Még mindig fejfájást, aggodalmat okoz számomra?

- Ha megtörtént, mi volt a következménye? Hogyan élted meg? Milyen pozitív és milyen negatív hatásokkal volt az életedre?

Célszerű ezeket a kérdéseket írásban megválaszolni, ez is segít abba, hogy tudatosítsuk a felismeréseket. A jövőre nézve remek mankó lehet, egyrészt annak a megélése, hogy túléltünk nehéz helyzeteket, megoldottunk problémákat, ezáltal tapasztalatokra tettünk szert, másrészt pedig arra is fényt deríthet, hogy sokszor mennyire nem megalapozottak a félelmeink, aggódásaink. Számos esetben köszönő viszonyban sem voltak a valósággal az elképzelt helyzetek.

Ti tapasztaltatok már hasonlót? Írtok naplót? Ha igen, visszaolvassátok?

Írjátok meg kommentben, kíváncsi vagyok a Ti élményeitekre is ezzel kapcsolatban.

+ 1 megjegyzés: kitalálhatnák valami fancy nevet ennek a kis naplónak, pl. don'tworrydiary :), és kereshettem volna valami csudaszép, trendi naplós, virágos, kávésbögrés képet, de számomra most pont az az üzenet, hogy ezt bárhova, bármikor írhatod, csak meglegyen később. Ezért is választottam a saját, nagyon nem fancy képemet, a kis fekete notesszal, ami egyébként a Rab-szigeti apartman viaszosvászon terítőn hever :)

Bizony-bizony, ezért klassz, ha egy gyereknek van apukája is! A párom ugyanis bizonyos dolgokat teljesen másképpen csinál, ösztönösen, vagy személyiségéből fakadóan sokszor más a hozzáállása. A másik dolog az, hogy hétköznapokon a nap legnagyobb részében én vagyok a gyerekkel, Ő hazaérve a munkából a friss erő. Tehát mire az én idegrendszerem felmondaná a szolgálatot, érkezik a felmentősereg. A gyerek szempontjából pedig mintha egy új időszámítás kezdődne: APA HAZAJÖTT, teljes extázis, ami egyrészt szívet melengető, másrészt irigylésre méltó :)

A gyerekünk számára a párom a világ legviccesebb, legnagyszerűbb, legcsodálatraméltóbb embere (magam is osztozom egyébként ebben a csodálatban) Együttlétüket az első naptól kezdve elégedett kisbaba gurgulázások, gőgicsélések, majd később kacarászások kísérték, és csak a vak nem látta, ezek bizony egy húron pendülnek. 

Bevallom őszintén, van bennem némi irigység, míg én vagyok az evés, alvás, a D-vitamin, oltás és napirend felelős, addig hétköznap esténként a párom a szupersztár és a világ legjobb játszótársa.

Esküszöm, nem az irigység, hanem a kíváncsiság motivált, hogyan éri el mindezeket. 

Titokban tehát figyeltem és tanultam:

1.) Lazaság: bár kellenek a korlátok, keretek, ne legyünk annyira megfeszülve, adjunk teret a spontaneitásnak, a párom egy cseppet sem aggódik, ha fél órával később megyünk el sétálni, ha nem a szokott időben fürdik. Nekem, aki hajlamos vagyok a napirend és kiszámíthatóság témakörre rágörcsölni, felüdülés látni, hogy nem kell folyton az órát nézni, nem kell kiborulni, ha a gyerek nyűglődik, és a nyugalom, lazaság RAGÁLYOS, átragad a gyerekre. És egy kicsit rám is.

2.) Bizalom a babában és a szülői énünkben: na a párom, az, aki aztán nem gyötrődik éjszakánként, hogy elég jó szülő-e :) (egyébként felesleges is), na de én. Én elemző típus vagyok, ráadásul szorongásra hajlamos, így lenyűgözve figyelem, hogy Ő egyszerűen megéli a szülői szerepet a maga nehézségeivel és szépségeivel. Tudja, hogy egy adott pillanatban igyekszünk megtenni, amit meglehet, de óhatatlanul hibázunk is. Ettől még nem dől össze a világ és a gyerek lelki épsége sem fog károsodást szenvedni.

3.) Kevesebbet aggódni: a fentiekből következik, hogy én rágódom, rettegek meglévő és az (elképzelt) esetleges jövőbeni problémáktól. A párom nem, és neki van igaza. Minden, ami eddig hatalmas ügyet/aggódórohamot/lelkiismeretfurdalást generált, vagy megoldottunk, vagy magától megoldódott. Egyébként az utóbbi volt túlsúlyban, még egy ok, hogy ne fektessek felesleges energiát az aggódásba. Majd ráérünk akkor aggódni, agyalni, megoldást keresni, ha felmerül egy probléma. Egyébként sem tartanék előbbre, ha megpróbálok felkészülni, információt gyűjteni, és bevonzani sem szeretnék rossz dolgokat.

4.) Megélni a pillanatot: félredobni mindent és teljes odaadással figyelni ahogyan gurul a labda, teljes elmélyüléssel tanulmányozni a szappanbuborékot, állathangot utánozni, bogarat, levelet, kavicsot tanulmányozni, növényt simogatni, úgy hogy közben nem jár azon az eszem, hogy jaj, mindjárt rohanni kell haza ebédelni, mert nem fekszik le időben, vagy majd meg kell törölni a kezét, de hol is van a törlőkendő... stb. Bevonni a gyereket a legnagyobb komolysággal bútor összeszerelésbe, gitárhangolásba, jelentős eseménnyé avatni a körömvágást :)

5.) Gyerekké válni: úgy játszani vele, hogy közben elfelejteni a fentieket, rácsodálkozni minden új dologra, felfedezni, csúszni, mászni, úgy figyelni valamit, hogy közben megszűnik a világ, spontán kitalálni új játékokat, a játékokkal, háztartási eszközökkel nem a megszokott módon szórakozni. Ha valami mulatságos, önfeledten nevetni.

+ 1: Szélesebb perspektíva: kitekintés a "nagyvilágra", mivel itthon vagyok és az időm jelentős részét a gyerekkel való foglalkozás és a háztartás teszi ki, óhatatlanul is beszűkül nemcsak az életterem, hanem a gondolkodásom, illetve a benyomásvilágom is. Ez több szempontból is probléma, most csak azt emelném ki, hogy eltolódnak a hangsúlyok, és hajlamos vagyok apró, hétköznapi kellemetlenségekből is "nagy ügyet csinálni". A párom, aki dolgozik, ráadásul egy másik városba, teljesen más perspektívában látja a dolgokat, ami nekem is segít a nézőpontváltásban.

Szorongás, mint sötét árnyék

Feketeöves szorongó vagyok, a félelem olyan nekem, mint a levegő, vagy mint egy túl ragaszkodó ikertestvér, végigkíséri az életemet.

Szorongok, aggódok, hisztizek, olyan dolgok miatt, ami meg sem történt, olyan dolgok miatt, ami nagy valószínűség szerint sohasem fog megtörténni és - ami utóbbi felfedezése villámcsapásként ért - ha megtörténik, akkor sem lesz tragikus végkicsengése, úgy értem senki nem hal meg, nem betegszik meg, hanem csupán maximum múló kellemetlenséget kell átvészelni. 

De akkor mégis mi a fészkes fenéért aggódom, rágódom annyit ilyeneken? 

Hogy értsük egymást, elmesélem mi volt, kb. 1 évvel ezelőtt, amikor piszkozatoltam, ezt a bejegyzést :)

Két hónapos kisfiamat nevelgettem -immár két hónapja :)))) - és az a dolgok egyik oldala, hogy hideg verítékkel a hátamon figyelem minden egyes lélegzetvételét (erről majd legközelebb), de a másik az, hogy elkezdtem kérődzni olyan problémákon, amit pillanatnyilag "mindennapi komfort problémának" nevezek, pl. a gyerek nyűgösködik, a gyerek nem a megszokott helyén alszik, a gyerek nem alszik (annyit), a gyerek sír. Hát vegyem már észre, hogy nem a világ vége, próbál csitítani környezetem, amivel nem sokat segített, de legalább rontott:)

Egy hatásos kérdés önmagamhoz

De egy napon babakocsi tologatás közben jött a megvilágosodás, miközben azon morfondíroztam, hogy mi lesz, ha a gyerek kiesik a napirend ritmusából, mi fog akkor történni , aztán ahogy kanyarodtam, belém hasított a kérdés: ÉS AKKOR MI VAN/LESZ????

Magam is meglepődtem, hogy a válaszaim mennyire triviálisak és egyben megnyugtatóak.

Néhány példa, hogyan boncolgattam magamban végig a szorongást keltő gondolataimat:

- Mi van ha kiesik a ritmusból? - Az valószínűleg, abban fog megnyilvánulni, hogy nyűgösködik. Mi van, ha nyűgösködik? - sokat sírdogál. Majd megnyugtatom, ha nem sikerül, sír tovább. Majd akkor újra megpróbálom. Ha akkor sem sikerül, akkor sír. Egyszer csak abbahagyja. Elmúlik.

- Mi van, ha többet kel fel éjszaka? - Én is többet kelek fel.

- És akkor mi van, ha többet kelek fel?- Fáradt leszek.

- És akkor mi van, ha fáradt leszek? - Több kávét kell innom. Majd kialszom magam egyszer. Elmúlik.

Értitek mire gondolok? Ahelyett, hogy mint egy örvény elkapjon a szorongás spirál, áss mélyre. Ha nem segít, még mélyebbre. Legtöbbször ki fog derülni, hogy semmilyen tragédia/valós indok nem lapul a félelem mögött. Mindenki túl fogja élni, megmarad kezünk, lábunk, nem szenvedünk el traumát, megy tovább az élet. Meg kell keresni a gondolatot, ami elindította a szorongást, a rossz érzéseket.

A félelem is csak egy érzés, ne démonizáljuk túl. Meg kellett tanulnom, hogy a félelem nem a valóság, sőt a gondolat és az érzés sem egyenlő a valósággal, csak az én fejemben van. 

Ez az apró, de hatásos módszer, egyébként arra is kiváló, hogy kizökkentsen a szorongási spirálból és kicsit átrántson a racionalitás talajára. Próbáljátok ki, kíváncsi vagyok, kinek hogyan tud segíteni.

A ruhák kiválasztása nehezebb volt, mind gondoltam, még soha nem éreztem ilyen rosszul összeválogatottnak, szétesőnek a ruhatáramat.

Induljunk ki abból, hogy egyberuhás lány vagyok, alapvetően ezek a kedvenceim, két indokból:

1) öltöztet

2) nem kell variálni az alsó - felső kérdést

No de most nem lett volna túl elegáns a 10X10 gardróbkihíváshoz 10 db nyári egyberuhát választani, illetve nem lett volna túl sok értelme. Valamint meg is fagytam volna ebben a szeszélyes június végi időjárásban helyenként.

Szóval Mengyán Eszter, a holy duck blog fantasztikus írójának tanácsait követve először csekkoltam az időjárás előrejelzést, változatos időt mutatott, pont jó lesz gyakorolni a rétegezést. E ponton bevallom, ha 35-40 fokokkal kellett volna szembenéznem, maradok a kánikularuháimnál, de a 15 és 30 fok közötti hőmérséklet kedvez a változatosságnak.

A következő tanácsát, mely szerint viseljük a kedvenceinket, részben tudtam megvalósítani. Pont azért, a kedvenceim az egyberuhák, illetve kiderült, hogy pl. alig van szoknyám, a nadrágokat pedig alapvetően nem szeretem. Kedvencem volt viszont a hátulgombos ujjatlan sötétkék blúz, a paradicsompiros tunika, illetve a mintás ruha.

Eszter egyébként a 10 ruhadarab kiválasztásához a következő fajtákat javasolja: 

- 4 db felső

- 1 db ruha

- 1 db kabát

- 2 db nadrág

- 2 pár cipő

Nálam ez picit másként alakult, főként azért, mert "csaltam", 10 darabot válogattam össze, a cipőket nem számítottam bele. Nézzük tehát:

- 1 db paradicsompiros tunika (C&A, egyébként anyukám által leselejtezve)

- 1 db sötétbézs ceruzanadrág (Mango)

- 1 db farmering

- 1 db csíkos atlétatrikó (H&M)

- 1 db fekete leggings (H&M)

- 1 db fekete pamutszoknya (H&M)

- 1 db bőrdzseki (barátnőm által leselejtezve)

- 1 db hosszú szoknya (H&M)

- 1 db ujjatlan sötétkék blúz (Zara, de egyébként turkálós)

- 1 db fehér, virágmintás pamutruha (Orsay)

A cipőket azért nem számolom bele, mert a kisbabás életmódom miatt, kihívásnak érzem, hogy minél több cipőmet hordjam minél  változatosabban, mivel jelenleg kb. egy vagy két cipőt hordok a praktikum miatt.