Félénk gyerek voltam, aki zsigeri szinten rettegett, hogy elveszíti imádott szülei szeretét,  elismerését, figyelmét. 

Első emlékeim szerint folyamatosan úgy éreztem, mintha egy zsúron lennék, ahova nem hívtak meg. Igyekeztem nem sok vizet zavarni, kicsit láthatatlannak lenni. A mai napig ha megkínálnak valamivel, automatikusan nemet mondok, kivert a hideg verejték, ha a figyelem központjába kerültem.

Hárman vagyunk testvérek. Lányok (mind). Ha ezt elmondom, mindenki felszisszen, hogy szegény apukám. És tényleg, nálunk még a kutyák is lányok. (Mind a három) Na, szóval el lehet képzelni, hogy a hajtépésen a hisztin át az üvöltésig volt minden.

Anyukám a ráhalmozódó családi örökség átkaként utálta a veszekedést, de még a szóváltást is, egy kicsit felemelt hangra már megdorgált minket: "Ne veszekedjetek már! Legyetek jó testvérek!" Sokszor a konfliktus még csak a levegőben lógott, de a mondat már lecsapott. Legidősebb gyerekként ehhez még megkaptam a "Te vagy az idősebb, neked legyen több eszed, és az "Okos enged, szamár szenved" szólamokat is.

Én természetesen jó testvér/jó gyerek/jó kislány akartam lenni, így korán megtanultam, hogy ne menjek bele vitákba, igyekeztem mindenkinek a kedvére tenni. Elhittem, hogy egy jó testvéri és emberi viszony alapja az, hogy ne veszekedjünk, hanem fojtsuk el az érzelmeinket, ne konfrontálódjunk, még eltérő véleményünk se legyen.

A félénkségem ugyanakkor hatalmas igazságérzettel és helyenként gejzírként kitörő temperamentummal párosult, így a kamaszkorom nagy érzelmi viharokkal, indulatkitörésekkel, meggondolatlan kijelentésekkel telt el, de aztán szépen visszatértem a konfliktuskerüléshez, és továbbra is igyekeztem mindenkinek a kedvére tenni. 

Némi családi orientáció és idealizált érdeklődés alapján jogász lettem, az egyetem után egy ügyvédi irodában helyezkedtem el jelöltként. A főnököm - ezúton is köszönöm neki - nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy minél jobban megismerjem a szakmát, így utam nagyon hamar a tárgyalóterem felé vezetett. Életem első bírósági tárgyalása pont egy házassági bontóper volt. A legegyszerűbb fajtának indult, közös megegyezés az ügyvédnő előtt már megtörtént, a bíróság csak jóváhagyja. Volt egy aprócska csavar a történetben. A közös megegyzés aláírásának éjszakáján a férj megkéselte a feleségét, 4-5 mély vágást ejtett az asszony mellkasán. No, szerintem nem kell mondanom, hogy a tárgyalás minden volt csak nem egyszerű, főként 23 éves fejjel, szüleim korabeli ügyfélekkel, megrázó érzelmi kitörésekkel, dermesztő indulatokkal

Ekkor kezdett el derengeni, hogy a jogszolgáltatás jobbára csak veszteseket eredményez, de a nyertes-nyertes pozíciótól nagyon távol esik, illetve az abszolút értelemben vett igazság nem létezik. 

Ennek ellenére még évekig kitartottam a jogi pálya mellett, vállvetve küzdöttem az ügyfelek vélt igazságért, illetve 10 évig kitartottam az első szerelmem mellett egy kiüresedett, langyos állóvíz kapcsolatban.

Aztán megkondult  a vészharang. A testem jelzett először, lefogytam 43 kgra, tönkrement a bőröm, folyamatosan gyomorbántalmaim voltak, szédültem.

Hónapokig tartott, míg a felismerés belémhasított, sem szakmailag, sem a magánéltemben nem vagyok a helyemen.

Pokolba  a jókislánysággal, felrúgtam a 10 éves kapcsolatomat, a családom jajveszékelt, a barátaim sokkolódtak. 

Aztán szerelembe estem. Először a párommal, aztán a mediációval. Mi is a mediáció? Egy olyan konfliktuskezelési módszer, ahol az a cél, hogy a felek megértsék egymás szükségleteit, és közösen találjanak egy olyan megoldást, mely mindkettejük számára megfelelő, megkímélve magukat ezáltal egy bírósági procedúra minden nyűgjétől.

Természetesen azonnal lángra kapott a lelkesedésem, és azzal a lendülettel beiratkoztam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem 4 féléves képzésére, ahol bizonyságot nyertem, hogy igen, nekem ez a szívügyem, ezzel szeretnék foglalkozni. Egy élesváltással otthagytam az ügyvédi karrieremet és a jogsegélyszolgálatnál kezdtem el dolgozni, két okból. Egyrészt szerettem volna jó ügyet szolgálni, másrészt reméltem, hogy közelebb kerülhetek a mediációhoz.

A mediációhoz olyannyira sikerült közel kerülni, hogy többszáz elkövető-áldozat mediációt vezettem le, illetve három kollégát mentoráltam, szupervíziókra jártam, diákoknak tartottam előadást.

A munkahelyi mediációk során gyakran tapasztaltam az indulatkezelésből fakadó nehézségeket, az emberek küszködtek az érzelmek megélése, féken tartásával, illetve főként a szövevényes, több évtizede fennálló családi problémákban eszköztelennek éreztem magam, hiszen a mediáció csupán egy bizonyos pontig segített.

Egy régi hírlevélre való feliratkozásnak köszönhetően értesültem dr. Mészáros Ádám párkapcsolati coach, face to face tréner képzéséről, melyet sokáig húztam halogattam. Terhességem alatt úgy éreztem, itt az idő, hogy valami újat tanuljak. Gyenge kifejezés, hogy újat tanultam, rengeteg szakmai, magánéleti felismerésben volt részem, valahol ma már két év eltelte után úgy tekintek vissza, hogy életmentő volt. Megmentette az akkori terhessségi hormonoktól túlfűtött, változástól rettegő, bizonytalan énemet és új keretbe helyezte az életem kihívásait.

Érthető, hogy hatalmas elvárásokkal érkeztem a múlt hétvégén a párkapcsolati előadó, tréner képzés gyakorlati oktatására. Csak annyit mondok, hogy túlszárnyalta minden elgondolásomat, a hétvége bővelkedett AHA élményekben, mókás és megható pillanatokban, egy nagyon elfogadó és szerető közösségben. Egy lelki zuhany volt, a lényem egy elveszettnek hitt részét visszakaptam.

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de én szívből gyűlöltem, amikor terhességem előtt/alatt volt pár olyan közhelyes mondat, amit a már kerítésen belül lévő (értsd: már gyerekes) nőtársaimtól (anyukáktól) megkaptam. Oszlopos tagja volt ennek a társulatnak:

"Ha gyereked lesz, minden megváltozik" (hozzá apró sóhaj, elnyomott mosoly, furcsán gunyoros csillogás a szemben, attól függően, hogy én épp melyik tervemet ecseteltem még balga tudatlanságomban, hogyan tornázok a tipegő mellett, alvó csecsemő mellett napfényes teraszon kávézom, vagy esetleg "neadjistencsaknagyonhalkan mondom" néhány órát dolgozom a gyerek mellett.

Ha felidézem az akkori reakciómat erre a halálosan idegesítő, enyhén lekezelőnek tűnő, sokat (de nem túl pozitív végkicsengést) sejtető mondatra, hát az azonnali, instant sikítófrász és a majdmegmutatom én váltakozott. A sikítófrász javára.

Aztán megszületett a fiam, és így másfél év távlatában, már úgy gondolok ezekre a hölgyekre, mint akik jóakaratúan, nőtársi empátiával felvértezve igyekeztek figyelmeztetni arra, amire nem lehet.

Na igen. Nézzük, mi minden változik:

1.  Megváltozik a tested. Ezen nincs mit szépíteni, a terhesség, szoptatás átrendezi az alakodat, kinyújtja a bőrödet, megcsíkoz, haj és bőrproblémák léphetnek fel, esetemben pigmentáció. Felborul a hormonrendszer, ami nemcsak fizikai tüneteket (pl. izzadás, hőérzet megváltozása, menstruáció felborulása), hanem komoly hangulatváltozásokat is okozhat. Több szakemberrel is konzultálva, úgy tűnik, hogy 1 év általánosnak mondható, a tekintetben, hogy a tested, egészséged visszatérjen a rendes kerékvágásba. De hát, röpül az idő. Ja, halkan mondom, az első három hónapban vánszorog, az első hat hétben konkrétan áll. 

2. Megváltozik az életformád. Ha csak nem eddig is a négy fal között gondoskodtál valakiről, mondhatom, hogy gyökeresen megváltoznak a napjaid. Esetemben a korábbi napközbeni irodista, délután barátnőzős, sportolós, hétvégén utazós életformám transzformált át otthoni, kisbabázós üzemmódba. Emlékszem a pillanatra, amikor a pár napos kisfiam mellett rádöbbentem, én csak akkor tudok leugrani a sarki boltba gesztenye marciért, ha valakit megkérek, hogy vigyázzon rá.

3. Megváltozik a prioritás: tényleg a gyerek egészsége, étkezése, jóléte, alvása, kedve, játéka a legfontosabb. A legjóízűbb beszélgetés közben is fészkelődni kezdek, ha a gyerek nyünyörög, le kell fektetni, felmerül a gyanú, hogy éhes. Az meg, hogy a dm-be a pelenkát, bébiételt nézem meg legelőször, és van, hogy rá sem pillantok a rúzsokra....az külön történet.

4. Megváltoznak az utazási szokások: bármi, ami Székesfehérvár közigazgatási határán kívül van, vonzó és kívánatos úticél. Egyebekben pedig felértékelődött a balatoni nyár, a homokos tengerpart és bármilyen helyszín, ahol a gyerek kevésbé van közvetlen életveszélyben.

 5. Megváltozik a párkapcsolat, eltolódó hangsúlyok, megváltozott munkamegosztás, az intimitás megváltozása, az új élethelyzet, feladatok új kihívásokként jelennek meg. Az új szerepek átrendezik a párkapcsolatot, és bizony fel van adva a lecke, hogyan őrizzük meg a szerelmet, harmóniát, szenvedélyt. (ez egy következő poszt témája).

A lista a végtelenségig folytatható - soha nem gondoltam volna magammal viszem a gyerekemet a mosdóba - és be kell valljam, nagyon nehezen állom meg, hogy immár a kerítésen belülről ne osszam az észt és ne szajkózzam, hogy TÉNYLEG  minden megváltozik.

Nektek van ilyen mondat, amit utáltatok hallani és később igaznak bizonyult?

Tegnapi beszélgetés ihlette ezt a bejegyzést.

A sztori röviden annyi, hogy jövő hét pénteken munkahelyi farsang lesz, ahova amikor a tematikát meghallottam - 20-as évek - azonnal elígérkeztem. Rögtön feltúrtam a szekrényemet ruhákért, elrohantam Áronkával szipkát venni a jelmezkölcsönzőbe. Telefonon pont azt ecseteltem a barátnőmnek,  milyen hatalmas dillemában vagyok a fejdíszekkel (soha nagyobb gond!), amikor rádöbbentem, hogy gyermekem apjával meg sem beszéltem, hogy én elmennék péntek este mulatni (még leírni is gyönyörűség). 

A felismerés belém hasított és rögtön meg is osztottam a barátnőmmel, a következők szerint:

- Ó, a fene vigye el, Petivel még meg sem beszéltem, lehet, hogy már programja van, mi lesz, ha nem ér rá.

- Ugyan már - így a barátnőm - ezen a hétvégén most Ő síel, jövő pénteken igazán lehet apa-fia program, ez így igazságos.

Az igazságosnál elszakadt a cérna. Heves temperamentummal el is kezdtem magyarázni, hogy mit gondolok erről, holott természetesen értem, mire vonatkozott a barátnőm észrevétele.

Kicsit letisztulva erről a kérdésről ez a véleményem:

 1.) A gyerek mindkettőnké (azta ezért érdemes blogot írni:))) és egyikőnké sem, mert nem a tulajdonunk, de ez más téma.

Szóval fontos, hogy mindketten kivegyük a részünket a gyerekkel kapcsolatos örömökből, gondokból, problémákból, kételyekből, hullámhegyekből, völgyekből. Az teljesen természetesen, hogy életmódbeli, személyiségbeli különbségünkből ez másként csapódik le, másként éljük meg, ezeket a dolgokat. Máshogyan csatoljuk is vissza a gyerekhez, aki minden bizonnyal érzi a különbséget, de szerintem ez fejleszti a személyiségét, énképét. Mindketten kicsit másként szeretjük, máshogy mutatjuk ki felé, és igen néha másként is dobban meg a szülői szívünk.

2. ) A fenti pontból következik, hogy a gyerekkel kapcsolatos időtömeg (azaz napi 24 óra) azaz az ébrenléti idejéből kb. 13 óraból is ki kell vennünk a részünket.

No és itt már nem lehet abszolút értékű igazságosságról beszélni. Mivel teljesen más időbeosztásban, körülményekben tudunk együtt lenni a gyerekünkkel.

kezdjük velem:

Én a Gyed előnyeit élvezve, két éves koráig "itthon vagyok a kisbabámmal", "főállású anyuka" vagyok, tehát korlátlan időben, gyakorlatilag egész napot együtt töltjük. Ennek van előnye, hátránya, most nem is ez a téma. 

A párom:

Ő viszont 8 órát dolgozik, összesen 3 órát utazik, esténként tud kb. 1,5-2 órát a gyerekkel tölteni, jó esetben. Ebben a két órában benne van a közös vacsora is, amikor hárman vagyunk, picit azért játszunk hármasban is, tehát a hétköznapokban relatíve kevés időt tudnak kettesben tölteni. Vallom, hogy más a szülő-gyerek együttlét, ha nincs egy légtérben a másik szülő.

Ebből fakadóan, nyilvánvalóan ki van többet a gyerekkel? A gyerekkel kapcsolatos terhek javarészt rajtam vannak. Ez (most:) nem panasz, hanem ténymegállapítás, de ez azzal is jár, hogy én szívom be a kis harmatos reggeli illatát, hallom többet a kacaját, és az "első" dolgok, változások is többnyire az én jelenlétemben történnek. Ez puszta matematika, a nagy számok törvénye. És igen, ezzel jár az is, hogy amíg a párom hajnalban a jeget vakarja a kocsiról, vonatozik, metrózik, addig én még köntösben szürcsölgetem szolid hangulatvilágítás mellett a kávémat, végzem az arcápolási rutinomat. Illetve az én "énidőm" a gyerek alvása, némiképp megosztva háztartási munkákkal, addig a párom én ideje a vonaton van. Ha Ő valamelyik este nem ér haza a kisfiúnk ébrenléti idejében, azzal Ő meghozza azt a döntést, hogy csak következő nap látja Áront. Míg ha én egy este kihagyom a fürdés-etetés-lefektetés szentháromságot, másnap reggel már ismét a nyakam köré fonódnak a puha, hurkás karok.

Úgy érzem a fentiekből pontosan látható, soha nem lesz matematikai egyenlőség szerinti igazságosság. Nem mérhető percekben, hogy ki mennyit foglalkozik a gyerekkel, kinek hány perc, óra, havi hány alkalom "kimenője", szabadidős programja van. Vagy ha mérhető is, nem összehasonlítható.

Ami nem igazságos, az pont ez a méricskélés, adok-kapok. Ha azt nézem, hogy na Ő már megint szülinapozik/snowboardozik/filmez/stb., én meg egyértelműen otthon maradok a gyerekkel, és emiett dühös vagyok, az nem az igazságtalanság miatt van, hanem azért mert valami kicsit megborult.

Ugyanis vannak nekünk alapköveink, amikhez tartjuk magunkat, vagy igyekszünk tartani magunkat:

1. Figyelünk arra, hogy legyen hármasban/kettesben/egyedül töltött idő, és a számunkra fontos dolgokat jó előre megtervezzük, akár hónapokra előre. Ez több előnnyel jár, növeli a biztonságérzetet, és jó dolog várakozni.

2. Külön programok szervezésénél, illetve a másik ilyen igényének elfogadásánál kiemelkedő jelentőségű, hogy legyünk tisztába vele, hogy az a másiknak, illetve saját magunknak miért fontos. pl. a párom snowboardozása jóval több, mint egy téli sport, nála ez megszállottság, sírig tartó szerelem, ami ráadásul párosul a fotózási, videózási szenvedélyével. És pont. Oda menni kell.

3. Szorosan ide tartozik, hogy ami a másiknak örömet okoz, abban támogatjuk és nem öljük egymást. Akkor is, ha időről, pénzről van szó, vagy emiatt le kell mondani egy saját programot.

4. Összehangolás, egyensúly megtalálása pedig a kommunikáción múlik. Ha megtaláljuk a saját szükségleteinket, vagy a párunk panasza, méricskélése mögött meghalljuk az ő szükségletét, sokkal könnyebb lesz megtalálni azokat a szabadidős programokat, amelyek valódi feltöltődést adnak, illetve ha a valódi vágyainkról beszélünk vádaskodás helyett rengeteg konfliktust megspórolhatunk. Bizalom és tisztelet. Őszintén el lehet mondani, hogy figyelj, nekem most arra van szükségem, hogy egyedül elugorjak a dm-be (gyerekágyas időszak), vagy hogy két órát áztassam magam a barátnőimmel az Árpád fürdőben.

5. Élni és élni hagyni. Két külön ember vagyunk, ráadásul a gyerekünk is egy külön harmadik ember (meglepő és sokkoló információ ismét:)

Komolyra fordítva a szót, a Gyermek születése előtt is szabad, önálló emberként tekintettünk egymásra, külön programokkal, esetenként külön célokkal. Attól, hogy a gyerekünk van, és minimálisra redukálódik a függetlenség és a gyerekkel kapcsolatos kötelezettségek, tevékenységek rengeteg időt elvesznek, ráadásul a külön programokban egymásra vagyunk utalva, attól még a kapcsolat viszonylatában tisztelnünk kell az önálló emberi lényt. Ergó, ha a párom nem ér haza fürdetésre, attól még nem egy utolsó szemétláda, aki tojik a családjára, hanem egy felnőtt férfi, akinek joga van a barátaihoz, sportolni, alkotni stb. Itt is az arányok fontosak, ha egy héten keresztül zsinórban nem jönne haza fürdetésre, valószínűleg kiakadnék. De a tapasztalat nem ezt mutatja. 

Végül, ha folyamatosan méricskélek, elfelejtek örülni a párom örömének. Ami nem jó. Hiszen egy párkapcsolatban, de minden emberi kapcsolatban örülni kell az örömnek, sikernek, gyarapodásnak, szerencsés fordulatoknak. Ha méricskélek, abszolút értékű igazságokat kajtatok excell táblában vezetve, akkor nem a megfelelő dologba ölök energiát. Sőt időt vesztek, amivel szintén csak veszítek.

Viszont ha Ő örül, én is örülök, sőt a gyerekünk is. nyertes-nyertes-nyertes:)

Fejcsere vagy inkább szívcsere. Nézőpont vagy perspektívaváltás.

A helyzet a következő: a kisfiúnk az elmúlt hétben extra érzékennyé (értsd baromi hisztissé vált). Nem tudom, hogy életkori sajátosság (örökös kifogás), fogzás (örökös kifogás 2.), ismét fellendülő szeparációs szorongás (örökös kifogás 3.) illetve az apukája elutazása (új elem), vagy ezek változatos ötvözete eredményezte, a tény, hogy hátravágja magát, üvölt, helyenként sikít, harap. Aki kettőnél több cikkemet olvasta tudja, hogy a sírást baromi nehezen viselem, az ezzel való küzdés folyamatban van.

Egy példa a nyolcmillió közül:

Beköszöntött a hideg évszak, a sétához való eszkimó jelmezek felöltése (lánykori nevén: réteges öltözködés) embertpróbáló hadművelet. Vallom azt, hogy bár a gyerek az első, mégis mindkettőnk igényét ki kell szolgálni, így a párhuzamos öltöztetés elve mellett köteleztem el magam. Tehát felveszem a kinti nadrágomat, aztán ráadom a gyerekre, majd az én cipőmet, aztán az övét. És így tovább: pullóver, mellény, sál, sapka, kabát, kesztyű, szovjet harcoló alakulatok stb. 

A rendszer természetesen korántsem tökéletes, mert már a kinti gatyánál nyíg, a mellénynél már üvölt, a sapkánál már felkopog az alattunk lakó, a kesztyűt a babakocsiban adom rá. Rosszabb esetben a folyamat bármely későbbi pontján bekakil. Én szintén a kinti gatyánál nyígok. Belül, aztán picit felemelem a hangom, patakokban folyik rólam a víz (hurrá panellakás), emelkedik a pulzusom, lüktet a halántékomon az ér, és nem értem, hogy miért gondoltam jó ötletnek a sétát. Egy szó, mint száz fél 10 van, de már hullafáradt vagyok és NAGYON messzinek tűnik az esti fürdetés.

Szóval az első lépésem az, hogy megpróbálok nyugodt maradni. Egy darabig sikerül, de aztán érzem, ahogy belül ráng az idegrendszerem, ver a víz, és legszívesebben én is elsírnám magam. Ezenkívül hajlamos vagy úgy érezni, hogy mindketten szenvedünk, illetve, hogy ha a gyerek szenved, én is szenvedek. De ennek nem szabadna így lennie! 

Amit ilyenkor csinálok, hogy elkezdek mélyeket lélegezni és magamhoz szorítom a hánykolódó, őrjöngő kisdedemet. Előfordul, hogy már ez is lecsendesíti kissé. Tudatosítom magamban, hogy bármilyen kicsi, két különálló személy vagyunk, külön szívvel, lélekkel, testtel, problémákkal. Elfogadom, hogy máshogyan érzékeli, látja, tapasztalja a dolgokat. Kisgyerek nézőpontból tényleg drámai lehet, ha nem kaphatja meg ott és akkor azt amit szeretne, pl. nagykést a konyhaasztalról, vagy a nonstop, korlátlan anyai figyelmet. Vagy fel kell vennie a dögmeleg lakásban a 128. réteget.

A kihívás ebben az, hogy úgy kell megértenem, elfogadnom az ő érzéseit, lelkiállapotát, hogy közben az én felnőtt érzelmeimet is lecsillapítsam, illetve, hogy az Ő rosszkedve, rossz napja ne rontsa el a hangulatomat. Es fordítva.

                                                  Fényvédő nélkül :(

Egy korábbi bejegyzésben összefoglaltam azokat a gondolatokat, amiket az öregedésről és elsősorban annak külső jeleiről gondolok.

Most ebben a bejegyzésben összeszedtem azokat a dolgokat, amiket a bőröm fiatalsága ellen vétettem illetve megosztom a tapasztalataimat is mit csinálok ma másképp.

1. Megfelelő fényvédelem elmulasztása

Noha az elmúlt két évben napi szinten használok fényvédőt, ez korántsem volt mindig így. Bizony én is azok táborát gyarapítottam, aki úgy gondolta, hogy fényvédő=naptej, illetve erre csak nyaraláskor, vízparton lehet szükség, valamint rábíztam magamat a nappali krémben vagy alapozóban található minimális kis fényvédelemre. Nem kellett volna. Pirulok is emiatt rendesen. A bőröm határozottan megsínylette, erről ráncok és kiterjedt pigmentfoltok tanúskodnak. A terhesség alatt mindennap kentem az 50 faktoros fényvédőből, de vagy nem eleget kentem vagy az újrakenés elmulasztásából adódott a probléma, mindenesetre kialakult egy nagyon szembeszökő pigmentfoltmaszk. Mintha Batman kismama unokahúga lettem volna. A hormonális visszarendeződéssel sokat javult, de még mindig nem az igazi. Készülök egy pigmentfoltos bejegyzéssel, ott elmesélem részletesen és azt is leírom milyen rutint alakítottam ki a skinsmart.hu segítségével.

2. Nem elég hatékony lemosás/tisztítás

Szóval sokáig egyenlőségjelet tettem a sminklemosás és az arctisztítás között, vagy csak áttöröltem az arcomat tonikkal, micellás vízzel. Még büszke is voltam magamra, hogy  én mindig, minden körülmények között lemosom a sminkemet. Hát, csak gondoltam, hogy lemosom. Kb. két éve én is a double cleansing elkötelezett híve lettem és láthatóan szebb, tisztább lett a bőröm.

3. Bőrápolási rutin és következetesség hiánya

Bár mindig érdekelt a szépségápolás, sokáig nem néztem utána a hatóanyagtartalomnak, kizárólag a marketingre, illetve a márkanévre, újdonságokra koncentráltam. Muszáj leírnom azt is, hogy volt két év amikor kizárólag natúr, bio kozmetikumokat használtam, és valahogy az sem vált be. A Krémmánia hozta meg az áttörést, ami miatt örök hálám, az ott fellelhető hasznos cikk és véleményt sok mindent megvilágított, illetve elindított a tudatos bőrápolás útján.

4. Tejérzékenység figyelmen kívül hagyása

Mióta száműztem a tejet az életemből, három éve, jelentős javulás következett be a bőröm állapotában. Nektek is ajánlom, hogy az ételintolerancia irányában is érdemes vizsgálódni.

5. Megálltam az állvonalon

Újabb klasszikus hiba :)

Erre még mindig emlékeztetnem kell magam, nem hagyjuk ki a buliból sem a nyakunkat, sem a dekoltázsunkat. Sajnos én kihagytam és látszik is. Főleg a dekoltázsomon vannak függőleges ráncok, amik kivágott ruhában nagyon is árulkodnak a koromról.

Hát, ezek lennének azok a dolgok, amikre nagyon nem ártott volna odafigyelni. Ti okuljatok a hibáimból!

Nektek van olyan visszafordíthatatlan szépségbűn, amit elkövetettek?

Sztori a konfliktuskerülésről

A konfliktuskerülés is egy konfliktuskezelési stratégia. Van, amikor ez az egyetlen járható út, a 85 éves demens nagymamámmal nem vitatkozom, hogy miért a brokkoli a legelegánsabb zöldség, gondolkodás nélkül ráhagyom.

De más esetekben kifejezetten romboló hatású, a problémák szőnyeg alá söprése. Családokat, baráti kapcsolatokat mérgez meg a ki nem mondott, de tapintható feszültség.

Tegyük fel, hogy Bandi, veled kb. egykorú unokatestvéred kölcsönkérte a sövényvágót, nem beszéltétek meg mikor hozza vissza, de már eltelt egy év, igazán visszahozhatná – gondolod. Bandival  és feleségével egyébként jó viszonyt ápoltok, közel is laktok, nyaranta több ízben fogyasztottok életmentő fröccsöket.

Legközelebb egy családi összejövetelen találkoztok:

„Nem szólok, mert csak gond lesz belőle, most nincs jó passzban, majd legközelebb.”, legközelebb, „Á, most olyan jó a hangulat, különben is olyan ritkán van együtt a család, minek rontsam el”, aztán „Ennyi idő elteltével, kicsinyesség lenne felhozni”, „egyébként is a Bandinak kellett volna már rég bocsánatot kérnie és visszaadni azt a nyomorult sövényvágót.” Végül ne hívjuk meg Bandiékat az esküvőre, annyira nem vagyunk jóban, valahol meg kell húzni a határt.

Bandi lehet, hogy ugyanezt gondolja magában, illetve az is elképzelhető, hogy Bandi az egész problémát nem észlelte, ellenben azt érzékeli, hogy Te olyan furcsán méregeted és egyre távolságtartóbb vagy. Azon kifejezetten megsértődött, hogy nem kapott esküvői meghívót, de nem szól.

Az évek során a jelentéktelen kis sövényvágó incidens egyre nagyobb árkot ás köztetek. Közben szalad az élet, építkezés, költözés, nyaralás, gyerekek érkezése, munkahelyváltás, néha a sátoros családi ünnepekkor összefuttok, ahol kínos "Hogy vagytok"-on kívül nincs mit mondanod Bandinak. Szó nincs már spontán fröccsözésekről, sütögetésről, pedig közel egykorúk a gyerekek és közel laktok egymáshoz.

Mit lehetett volna másként csinálni? Kézenfekvő, hogy már az elején tisztázni kellett volna, hogy Bandinak mikor kell visszaadnia a sövényvágót. Az információhiány a konfliktusok kiváltó okainak egyik élharcosa. Ha tehát a konfliktuskezelést, a megelőzéssel kezdenéd, törekedj arra, hogy minél pontosabban kommunikálj és ellenőrizd a másik fél is megértette-e, úgy értette, ahogy te.

Ha ezt a sövényvágó kölcsönadásakor elmulasztottad, a következő találkozásnál is lehetőség lett volna tisztázni: pl. "Bandi, tudom, hogy nem beszéltük meg, mikor hozzad vissza a sövényvágót, de az a helyzet, hogy szükségünk lenne rá. Mikor tudnád visszahozni?"

Nyilván ahogy haladunk előre az időben, ez egyre kellemetlenebb, éppen ezért célszerű mielőbb ezt a beszélgetést megejteni. Ha nem volt hozzá bátorságod, az azt vonja maga után, hogy egy idő után, már nem a sövényvágóról kell beszélni, hanem a kialakult szituációról, érzelmekről. A jó hír az, hogy ebben az esetben sem reménytelen a kommunikáció, csak egy kis kurázsi kell hozzá. Fontos, hogy négyszemközt legyetek.

Nézzünk néhány példát erre:

"Bandi, úgy érzem valami feszültség van köztünk. Sokat jelent nekem a jó viszonyunk, beszéljük meg, hogyan ment félre. Te mit gondolsz?"

"Bandi, sokat gondolkodtam, hogyan hozzam fel a témát ennyi év után, de megmondom kerekperec, nem örülök, hogy így alakult ez a történet. A sövényvágó kölcsönadásáról beszélek. A sövényvágó, mint olyan már nem is nagyon érdekel, viszont az igen, hogy nem is beszélünk egymással és nem találkozunk. Ezeket nagyon sajnálom. Ügy érzem, már jóval korábban tisztázni kellett volna."

"Bandi, tudom, régen nem beszéltünk, és egy kényes témát fogok érinteni. Sajnálom, hogy így alakultak köztünk a dolgok. Sajnálom, hogy annak idején, nem tisztáztuk, mikor legyen a visszaadása. Hibáztam abban is, hogy nem kértem vissza határozottan, és nem voltam veled őszinte. Sajnálom, hogy dacból nem hívtunk meg Titeket az esküvőre. Bocsánatot szeretnék kérni. Elfogadod a bocsánatkérésemet? Te hogyan látod ezt a dolgot?"

"Bandi én még mindig neheztelek rád, de már magamra is. Rosszul érzem magamat, hogy így elromlott a kapcsolatunk. Te hogyan látod? Érdemes megbeszélni?"

Miért is jó ez?

Igen, tudom, mit gondolsz. Nem egyszerű felváltani az üres hogyvagyokat, ezekre az őszinte kérdéseket. Nem kertelek, lehet, hogy nehéz lesz, kellemetlen, izzadni fogsz előtte, görcs lesz a gyomrodba, ha szokatlan számodra ez a fajta kommunikáció. De hidd el, akkor is megkönnyebbülést hoz, ha Bandi nem borul a nyakadba és nem kapja elő a határidőnaplóját, hogy rögtön időpontot egyeztessetek jövő hétvégi grillezésre. 

Azért is jó ez a fajta felütés, mert egyrészt beszél a te érzéseidről, amit elmagyarázol Bandinak, illetve szól a te felelősségvállalásodról, bocsánatkérésről. Az ezt követő nyitott kérdések pedig Bandinak adnak lehetőséget arra, hogy ugyanerről beszámoljon neked. Ha ő erre még esetlegesen nem áll készen, vagy váratlanul érte a dolog, később is folytathatjátok ezt a beszélgetést.

Nem állítom, hogy varázsütésre helyreáll minden, ha te ezt az első lépést megteszed, viszont abban biztos vagyok, hogy nem bánod meg és a hasznodra lesz. Hiszen kezedbe vetted a konfliktus kezelését és nem csak kiszolgáltatva sodródsz az árral.

Egy ilyen élmény, képessé tesz arra, hogy meglásd, hogyan lehet megelőzni a konfliktusokat, illetve hatékonyan kezelni, illetve ezek kitartó gyakorlásával van egy olyan kívánt mellékhatás, hogy jelentősen javul a kommunikációd.

Szóval tessék, kirázni azt a bizonyos szőnyeget!

                            napjainkban:)

 Nos ez a bejegyzés is régóta érlelődik bennem. Szerencsés genetikámnak és némi odafigyelésnek köszönhetően hosszú évekig, nagyjából 35 éves koromig, 5-8 évet szemrebbenés nélkül letagadhattam a koromból.

Idén áprilisban töltöttem be 37. életévemet, illetve tavaly szültem egy gyereket, ez a kettő tény óhatatlanul nyomott hagyott testemen-lelkemen. Ezzel természetesen tisztában is vagyok, de volt egy megjegyzés, ami szíven ütött, egy szókimondó barátnőm megjegyezte, hogy bizony már nekem is vannak ráncaim. Ő a kiskorút tette ezért felelőssé, amelyben nyilván van is igazság. De egyébként is, ne várjunk csodát 35 év felett, a ráncocskák megléte normális.

Mindenesetre ez a mondat megvilágította, hogy más is látja (sajnos), amit én. Meglehetősen hiú ember lévén, ezután napokig a tükörben szemlélgettem az idő múlásának egyéb jeleit és azt kell mondanom, látszik. Különösen régi képekkel összehasonlítva. Mondanom sem kell, az sem segített, hogy ezek a fiatal pincérek, eladólányok elkezdtek magázni, jónapotozni stb. Százhétévesnek éreztem magam.

Pocsék hangulatomban a régi képeket nézegettem és közben ilyeneken filozofáltam: milyen sima volt itt a bőröm, nem voltak szarkalábak a szemem körül, ó sehol egy pigmentfolt, maximum szeplők... Milyen fiatalnak, csinosnak látom most pár évvel ezelőtti énemet. Aztán rádöbbentem, hogy pár évvel ezelőtt is mennyi mindennel elégedetlen voltam magammal. Ha néhány év/évtized múlva visszanézek a mostani kinézetemre, mostani ránc és pigmentfolt mennyiségemre vajon mit fogok gondolni? Valószínűleg azt, hogy milyen marha voltam, hogy ilyesmivel foglalkoztam, ahelyett, hogy örültem volna az egészségemnek, és azoknak a dolgoknak, amik ráncok ide vagy oda szép az arcomon, testemen.

Persze ez nem azt jelenti, hogy nem fontos az ápoltság, egészséges életmód, megelőzés, de a fiatalságra való rágörcsölést el kellene engedni. Bizonyos kor felett nem áll jól senkinek. El kell fogadni, hogy megyünk előre az időben és ez látszik. De jó dolog is az idősödés, mert azt jelenti életben vagyunk, van még dolgunk, megélhetünk dolgokat, jó és rossz élményeket gyűjthetünk. Lehetőségünk van megtenni, átélni dolgokat, ha az időnk fogy is.

Szóval ez vagyok most én, az arcomon látszik a sok nevetés, a rengeteg heves gesztikulálás, töprengő homlokráncolás, álmatlan éjszakák, és sajnos a nem megfelelő fényvédelem. A testemen látszik, hogy világra hoztam a kisfiamat, a bőröm, a hajam valószínűleg sohanem lesz ugyanolyan. Fáj a derekam, mert a 11 kilós gyerekemet emelgetem. Ugyanezen okból hasogat a csuklóm is.

De ez van most. És én a MOST-tal akarok foglalkozni, nem a 10 évvel ezelőtti hamvas bőrömmel, lapos hasammal, hosszú hullámos hajammal. Nem akarok azon sem aggódni, hogy 1,3,5,10,20 év múlva milyen lesz az arcom és meddig vehetek fel még bikinit.

Elmondom mivel szeretnék foglalkozni most: megőrizni az egészségemet, ápolni a külsőmet, a most rendelkezésre álló erőforrásokból szeretnék csinosan, harmónikusan jelen lenni. A saját életemben, és a családoméban.

Még valami. Nem kell versenyezni a 10 évvel, 5 évvel, szülés előtti Rékával. Neki akkor más volt a feladata, az élete, más volt a rendelkezésre álló nyersanyag. A szépség egyébként sem korfüggő, annál jóval összetettebb dolog.

                                              32 évesen Sopronban

                                             28 évesen Olaszországban

Kedvenc ruhadarabom az egyberuha/egészruha. Imádom, mert öltöztet, decens és praktikus, nem kell az alsó-felső passzintással foglalkozni, (kora reggeli rohanásban az összepasszintanivalók egyik része mindig a szennyestartóban tartózkodik, de ez csak hosszú percek múlva derül ki), nem csúszik el a szoknya stb.

Az egyberuhák közül is kedvenceim a nyári ruhák. Ez a ruha tavalyi Orsay, Anikó barátnőmtől kaptam, ugyanis Ő felpróbálta, a próbafülkében tökéletes volt, azonban a beavató mosás során úgy összement, hogy szorította a hátát. Ahogy Ő fogalmazott, a bordáját nem biztos, hogy kiveteti, ezért inkább nekem adja. Hát mit mondjak, nagyon jó helyre került. Mindent imádok benne, a lefele enyhén bővülő kényelmes, de nem lebernyeges fazont, az anyagát és a piros virágokat. Telitalpú peep-toe szandállal (a képen nem, mert nyaralásra egy magassarkú szandál bőven sok volt) és piros színezett ajakbalzsammal párosítottam.

A parfüm Biagiotti Laurája: vizes, fréziás, nekem picit ózonos, friss, törékeny, nőies illat, bájos a szó legnemesebb értelmében. Az utolsó cseppeket használtam el, és biztos vagyok benne, hogy hamarosan hiányozni fog. Ez az illat túlzásoktól, maníroktól mentes, természetes, üde és harmónikus. Egy ilyen illatban lehetetlen rosszindulatú megjegyzéseket tenni, káromkodni, de idegeskedni sem, olyan harmóniát viselőjének, hogy megállja a helyét városi illatként tavasszal összhangban az ébredő természettel, de ideális kísérő lehet egy mezítlábas hajnali sétához a harmatos füvön, vagy a sós tengeri széllel keveredve az Adrián. Kánikulában felfújáskor frissító, de úgy tapasztaltam, 30°C felett gyorsan veszt az üdeségéből, ideális terepe a tavasz rügyező fákkal, friss virágokkal, vagy egy záporokkal tarkított hűvösebb nyári nap.

Kislánykoromtól  fogva bolondultam a szépségápolási és piperecuccokért, folyton nyitogattam nagyanyám púderos dobozát, szagolgattam a rúzsokat, rendezgettem a bizsukat, ebből a szenvedélyből családom nőtagjai által féltve őrzött ajándékba kapott parfümjei sem maradhattak ki. A 80-as években voltam kisgyerek, a családunkban és a környezetünkben is elképzelhetetlen volt, hogy 2-3 darabnál több parfümöt birtokoljon, nagyanyám szerintem el is ájulna, ha látná, mára mennyi parfümöt halmoztam fel. Amikor vendégségben voltam, ott is lelkiismeretesen megszaglásztam mindent, tudom, nem túl udvarias dolog.

Szinte minden emlékem felidézésekor az orromban érzem az ahhoz kapcsolódó illatot. Ha a gyerekkoromra gondolok, érzem a régi lakásunk illatát, anyukám rúzs- és kávéillatát, a frissen mosott ágynemű illatát, apukám arcszeszét, a Balaton algás, nyirkos strandillatát, a napsütötte bőrillatot, a naptej illatával keveredő Nők Lapja nyomdaszagát, a húgaim babaillatát. A mai napig libabőrős leszek, ha felidézem az első adriai kempingezés illatát, a sátor kissé régi, állott szagát, átjárta a hajnali tenger, píneafenyőkkel átitatott illata. Na, ha ezt a tengerillatot lehet üvegbe zárni, akkor azt azonnal kérem szépen, szerintem életem végéig locsolnám magamra.

Szeretek előre megfontolt szándékkal illatemléket gyártani, mint pl. egy utazás során végig egyetlen parfümöt használni, így kötődik Salvatore Ferragamo Tuscan Soul-ja egy toszkánai utazáshoz, vagy Salvador Dalí Laguna-ját kizárólag tengerparti nyaraláson használom, itthon sohasem, csak hideg februári esős estéken szagolgatom ábrándozva.

Mindennap viselek parfümöt, aktuális kedvem, hangulatom, programom határozza meg, melyik delikvensért nyúlok. Van pár állandó passzintásom, pl. mintás nyári ruháimhoz szívesen viselem Laura Biagiotti Lauráját, pasztellszínekhez Salvatore Ferragamo Signorina Edt-jét, narancspiros rúzshoz YSL Opium Vapuer de Parfum Edt-jét stb.

Van pár kifejezetten alkalomra szánt parfümöm, amelyeket azonban szemrebbenés nélkül használok napközben is. Előfordult, hogy egy szimpla kedd délelőtt Guerlain Shalimar-ban toltam a babakocsit. Mentségemre szolgáljon, hogy műszőrme bundában voltam és bordó rúzsban.

Így 37 évesen azt látom, hogy eddig minden időszak kitermelte a kedvencét, amelyet ma már nem használnék, de a mostani kollekciómból talán már lesznek számomra klasszikus, időtálló darabok, amelyek végigkísérik az életem. Ferragamo Incanto testesíti meg számomra azt a nőt, amilyen édesanyja szeretnék lenni a fiamnak: megnyugtató ölelés és sziporkázó életöröm egyszerre. Kifejező és csodálatos illat, jó néhány éve a birtokomban van, de valahogy öntudatlanul a várandósság alatti orvosi vizsgálatokra kezdtem el használni, ez volt a kabalaillatom, és valamelyik szentimentális rohamomban rámtört, hogy szeretném, ha ez lenne a kisfiam számára az „anyaillat”. Meglátjuk, kíváncsi leszek rá.

Nektek milyen szerepet játszanak az illatok az életetekben? Mi a kedvenc parfümötök?

(Túl) egyszerűnek (és unalmasnak) éreztem ezt a ceruzanadrág - ujjatlan felső összeállítást, ezért igyekeztem némi rózsaszínnel, pinkkel megfűszerezni. A cipő volt a kiindulópont, illetve régóta próbálom a sálakat és kendőket hadra fogni a nőies és stílusos öltözködés terén. A cipőt a húgomtól "örököltem", a terhessége után már nem volt jó neki, és nagyon megtetszett. A rózsaszín-pink mintás kis négyszögletű selyemsál a nagymamámé volt. A cseresznyekvarc gyűrű anyukámé volt, a fülbevalót és a karkötőt kifejezetten hozzá vadásztam, egy kedves ismerős készítette nekem. Az átdobós kistáska H&H-es darab, kimondottan gyerek kompatibilis.

Végül az illatommal igyekeztem egy kis csavart vinni a megjelenésembe, az Al Haramain Forever parfümolaját használtam, amely egy nem szokványos, kicsit arabos beütésű, nyers kókuszos, banános illat. Imádom, mert bár tagadhatatlanul édes, vaníliás, nem a megszokott módon, hanem inkább egy nőies, egzotikus, lédús, napsütötte illat.

Azonnal elrepít a trópusokra, de mégsem azt az átlagos citrusos vagy naptejes kókuszillatot képzeljétek el, hanem egy édes-krémes enyhés virágos egzotikus illatot, mely valahogy egyszerre energikus és bájos. Öltöztet, de nem elegáns megjelenéshez ajánlanám, hanem inkább nyaraló szettekhez, egyszerű kánikularuhához, szalmakalaphoz, libbenő selyemhez, hűsítő lenhez. Mivel olaj, kissé bőrközeli, de a nap folyamán sokszor a semmiből meg-megcsapja az orromat.