Bizony-bizony, ezért klassz, ha egy gyereknek van apukája is! A párom ugyanis bizonyos dolgokat teljesen másképpen csinál, ösztönösen, vagy személyiségéből fakadóan sokszor más a hozzáállása. A másik dolog az, hogy hétköznapokon a nap legnagyobb részében én vagyok a gyerekkel, Ő hazaérve a munkából a friss erő. Tehát mire az én idegrendszerem felmondaná a szolgálatot, érkezik a felmentősereg. A gyerek szempontjából pedig mintha egy új időszámítás kezdődne: APA HAZAJÖTT, teljes extázis, ami egyrészt szívet melengető, másrészt irigylésre méltó :)

A gyerekünk számára a párom a világ legviccesebb, legnagyszerűbb, legcsodálatraméltóbb embere (magam is osztozom egyébként ebben a csodálatban) Együttlétüket az első naptól kezdve elégedett kisbaba gurgulázások, gőgicsélések, majd később kacarászások kísérték, és csak a vak nem látta, ezek bizony egy húron pendülnek. 

Bevallom őszintén, van bennem némi irigység, míg én vagyok az evés, alvás, a D-vitamin, oltás és napirend felelős, addig hétköznap esténként a párom a szupersztár és a világ legjobb játszótársa.

Esküszöm, nem az irigység, hanem a kíváncsiság motivált, hogyan éri el mindezeket. 

Titokban tehát figyeltem és tanultam:

1.) Lazaság: bár kellenek a korlátok, keretek, ne legyünk annyira megfeszülve, adjunk teret a spontaneitásnak, a párom egy cseppet sem aggódik, ha fél órával később megyünk el sétálni, ha nem a szokott időben fürdik. Nekem, aki hajlamos vagyok a napirend és kiszámíthatóság témakörre rágörcsölni, felüdülés látni, hogy nem kell folyton az órát nézni, nem kell kiborulni, ha a gyerek nyűglődik, és a nyugalom, lazaság RAGÁLYOS, átragad a gyerekre. És egy kicsit rám is.

2.) Bizalom a babában és a szülői énünkben: na a párom, az, aki aztán nem gyötrődik éjszakánként, hogy elég jó szülő-e :) (egyébként felesleges is), na de én. Én elemző típus vagyok, ráadásul szorongásra hajlamos, így lenyűgözve figyelem, hogy Ő egyszerűen megéli a szülői szerepet a maga nehézségeivel és szépségeivel. Tudja, hogy egy adott pillanatban igyekszünk megtenni, amit meglehet, de óhatatlanul hibázunk is. Ettől még nem dől össze a világ és a gyerek lelki épsége sem fog károsodást szenvedni.

3.) Kevesebbet aggódni: a fentiekből következik, hogy én rágódom, rettegek meglévő és az (elképzelt) esetleges jövőbeni problémáktól. A párom nem, és neki van igaza. Minden, ami eddig hatalmas ügyet/aggódórohamot/lelkiismeretfurdalást generált, vagy megoldottunk, vagy magától megoldódott. Egyébként az utóbbi volt túlsúlyban, még egy ok, hogy ne fektessek felesleges energiát az aggódásba. Majd ráérünk akkor aggódni, agyalni, megoldást keresni, ha felmerül egy probléma. Egyébként sem tartanék előbbre, ha megpróbálok felkészülni, információt gyűjteni, és bevonzani sem szeretnék rossz dolgokat.

4.) Megélni a pillanatot: félredobni mindent és teljes odaadással figyelni ahogyan gurul a labda, teljes elmélyüléssel tanulmányozni a szappanbuborékot, állathangot utánozni, bogarat, levelet, kavicsot tanulmányozni, növényt simogatni, úgy hogy közben nem jár azon az eszem, hogy jaj, mindjárt rohanni kell haza ebédelni, mert nem fekszik le időben, vagy majd meg kell törölni a kezét, de hol is van a törlőkendő... stb. Bevonni a gyereket a legnagyobb komolysággal bútor összeszerelésbe, gitárhangolásba, jelentős eseménnyé avatni a körömvágást :)

5.) Gyerekké válni: úgy játszani vele, hogy közben elfelejteni a fentieket, rácsodálkozni minden új dologra, felfedezni, csúszni, mászni, úgy figyelni valamit, hogy közben megszűnik a világ, spontán kitalálni új játékokat, a játékokkal, háztartási eszközökkel nem a megszokott módon szórakozni. Ha valami mulatságos, önfeledten nevetni.

+ 1: Szélesebb perspektíva: kitekintés a "nagyvilágra", mivel itthon vagyok és az időm jelentős részét a gyerekkel való foglalkozás és a háztartás teszi ki, óhatatlanul is beszűkül nemcsak az életterem, hanem a gondolkodásom, illetve a benyomásvilágom is. Ez több szempontból is probléma, most csak azt emelném ki, hogy eltolódnak a hangsúlyok, és hajlamos vagyok apró, hétköznapi kellemetlenségekből is "nagy ügyet csinálni". A párom, aki dolgozik, ráadásul egy másik városba, teljesen más perspektívában látja a dolgokat, ami nekem is segít a nézőpontváltásban.