Félénk gyerek voltam, aki zsigeri szinten rettegett, hogy elveszíti imádott szülei szeretét,  elismerését, figyelmét. 

Első emlékeim szerint folyamatosan úgy éreztem, mintha egy zsúron lennék, ahova nem hívtak meg. Igyekeztem nem sok vizet zavarni, kicsit láthatatlannak lenni. A mai napig ha megkínálnak valamivel, automatikusan nemet mondok, kivert a hideg verejték, ha a figyelem központjába kerültem.

Hárman vagyunk testvérek. Lányok (mind). Ha ezt elmondom, mindenki felszisszen, hogy szegény apukám. És tényleg, nálunk még a kutyák is lányok. (Mind a három) Na, szóval el lehet képzelni, hogy a hajtépésen a hisztin át az üvöltésig volt minden.

Anyukám a ráhalmozódó családi örökség átkaként utálta a veszekedést, de még a szóváltást is, egy kicsit felemelt hangra már megdorgált minket: "Ne veszekedjetek már! Legyetek jó testvérek!" Sokszor a konfliktus még csak a levegőben lógott, de a mondat már lecsapott. Legidősebb gyerekként ehhez még megkaptam a "Te vagy az idősebb, neked legyen több eszed, és az "Okos enged, szamár szenved" szólamokat is.

Én természetesen jó testvér/jó gyerek/jó kislány akartam lenni, így korán megtanultam, hogy ne menjek bele vitákba, igyekeztem mindenkinek a kedvére tenni. Elhittem, hogy egy jó testvéri és emberi viszony alapja az, hogy ne veszekedjünk, hanem fojtsuk el az érzelmeinket, ne konfrontálódjunk, még eltérő véleményünk se legyen.

A félénkségem ugyanakkor hatalmas igazságérzettel és helyenként gejzírként kitörő temperamentummal párosult, így a kamaszkorom nagy érzelmi viharokkal, indulatkitörésekkel, meggondolatlan kijelentésekkel telt el, de aztán szépen visszatértem a konfliktuskerüléshez, és továbbra is igyekeztem mindenkinek a kedvére tenni. 

Némi családi orientáció és idealizált érdeklődés alapján jogász lettem, az egyetem után egy ügyvédi irodában helyezkedtem el jelöltként. A főnököm - ezúton is köszönöm neki - nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy minél jobban megismerjem a szakmát, így utam nagyon hamar a tárgyalóterem felé vezetett. Életem első bírósági tárgyalása pont egy házassági bontóper volt. A legegyszerűbb fajtának indult, közös megegyezés az ügyvédnő előtt már megtörtént, a bíróság csak jóváhagyja. Volt egy aprócska csavar a történetben. A közös megegyzés aláírásának éjszakáján a férj megkéselte a feleségét, 4-5 mély vágást ejtett az asszony mellkasán. No, szerintem nem kell mondanom, hogy a tárgyalás minden volt csak nem egyszerű, főként 23 éves fejjel, szüleim korabeli ügyfélekkel, megrázó érzelmi kitörésekkel, dermesztő indulatokkal

Ekkor kezdett el derengeni, hogy a jogszolgáltatás jobbára csak veszteseket eredményez, de a nyertes-nyertes pozíciótól nagyon távol esik, illetve az abszolút értelemben vett igazság nem létezik. 

Ennek ellenére még évekig kitartottam a jogi pálya mellett, vállvetve küzdöttem az ügyfelek vélt igazságért, illetve 10 évig kitartottam az első szerelmem mellett egy kiüresedett, langyos állóvíz kapcsolatban.

Aztán megkondult  a vészharang. A testem jelzett először, lefogytam 43 kgra, tönkrement a bőröm, folyamatosan gyomorbántalmaim voltak, szédültem.

Hónapokig tartott, míg a felismerés belémhasított, sem szakmailag, sem a magánéltemben nem vagyok a helyemen.

Pokolba  a jókislánysággal, felrúgtam a 10 éves kapcsolatomat, a családom jajveszékelt, a barátaim sokkolódtak. 

Aztán szerelembe estem. Először a párommal, aztán a mediációval. Mi is a mediáció? Egy olyan konfliktuskezelési módszer, ahol az a cél, hogy a felek megértsék egymás szükségleteit, és közösen találjanak egy olyan megoldást, mely mindkettejük számára megfelelő, megkímélve magukat ezáltal egy bírósági procedúra minden nyűgjétől.

Természetesen azonnal lángra kapott a lelkesedésem, és azzal a lendülettel beiratkoztam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem 4 féléves képzésére, ahol bizonyságot nyertem, hogy igen, nekem ez a szívügyem, ezzel szeretnék foglalkozni. Egy élesváltással otthagytam az ügyvédi karrieremet és a jogsegélyszolgálatnál kezdtem el dolgozni, két okból. Egyrészt szerettem volna jó ügyet szolgálni, másrészt reméltem, hogy közelebb kerülhetek a mediációhoz.

A mediációhoz olyannyira sikerült közel kerülni, hogy többszáz elkövető-áldozat mediációt vezettem le, illetve három kollégát mentoráltam, szupervíziókra jártam, diákoknak tartottam előadást.

A munkahelyi mediációk során gyakran tapasztaltam az indulatkezelésből fakadó nehézségeket, az emberek küszködtek az érzelmek megélése, féken tartásával, illetve főként a szövevényes, több évtizede fennálló családi problémákban eszköztelennek éreztem magam, hiszen a mediáció csupán egy bizonyos pontig segített.

Egy régi hírlevélre való feliratkozásnak köszönhetően értesültem dr. Mészáros Ádám párkapcsolati coach, face to face tréner képzéséről, melyet sokáig húztam halogattam. Terhességem alatt úgy éreztem, itt az idő, hogy valami újat tanuljak. Gyenge kifejezés, hogy újat tanultam, rengeteg szakmai, magánéleti felismerésben volt részem, valahol ma már két év eltelte után úgy tekintek vissza, hogy életmentő volt. Megmentette az akkori terhessségi hormonoktól túlfűtött, változástól rettegő, bizonytalan énemet és új keretbe helyezte az életem kihívásait.

Érthető, hogy hatalmas elvárásokkal érkeztem a múlt hétvégén a párkapcsolati előadó, tréner képzés gyakorlati oktatására. Csak annyit mondok, hogy túlszárnyalta minden elgondolásomat, a hétvége bővelkedett AHA élményekben, mókás és megható pillanatokban, egy nagyon elfogadó és szerető közösségben. Egy lelki zuhany volt, a lényem egy elveszettnek hitt részét visszakaptam.