Tegnapi beszélgetés ihlette ezt a bejegyzést.

A sztori röviden annyi, hogy jövő hét pénteken munkahelyi farsang lesz, ahova amikor a tematikát meghallottam - 20-as évek - azonnal elígérkeztem. Rögtön feltúrtam a szekrényemet ruhákért, elrohantam Áronkával szipkát venni a jelmezkölcsönzőbe. Telefonon pont azt ecseteltem a barátnőmnek,  milyen hatalmas dillemában vagyok a fejdíszekkel (soha nagyobb gond!), amikor rádöbbentem, hogy gyermekem apjával meg sem beszéltem, hogy én elmennék péntek este mulatni (még leírni is gyönyörűség). 

A felismerés belém hasított és rögtön meg is osztottam a barátnőmmel, a következők szerint:

- Ó, a fene vigye el, Petivel még meg sem beszéltem, lehet, hogy már programja van, mi lesz, ha nem ér rá.

- Ugyan már - így a barátnőm - ezen a hétvégén most Ő síel, jövő pénteken igazán lehet apa-fia program, ez így igazságos.

Az igazságosnál elszakadt a cérna. Heves temperamentummal el is kezdtem magyarázni, hogy mit gondolok erről, holott természetesen értem, mire vonatkozott a barátnőm észrevétele.

Kicsit letisztulva erről a kérdésről ez a véleményem:

 1.) A gyerek mindkettőnké (azta ezért érdemes blogot írni:))) és egyikőnké sem, mert nem a tulajdonunk, de ez más téma.

Szóval fontos, hogy mindketten kivegyük a részünket a gyerekkel kapcsolatos örömökből, gondokból, problémákból, kételyekből, hullámhegyekből, völgyekből. Az teljesen természetesen, hogy életmódbeli, személyiségbeli különbségünkből ez másként csapódik le, másként éljük meg, ezeket a dolgokat. Máshogyan csatoljuk is vissza a gyerekhez, aki minden bizonnyal érzi a különbséget, de szerintem ez fejleszti a személyiségét, énképét. Mindketten kicsit másként szeretjük, máshogy mutatjuk ki felé, és igen néha másként is dobban meg a szülői szívünk.

2. ) A fenti pontból következik, hogy a gyerekkel kapcsolatos időtömeg (azaz napi 24 óra) azaz az ébrenléti idejéből kb. 13 óraból is ki kell vennünk a részünket.

No és itt már nem lehet abszolút értékű igazságosságról beszélni. Mivel teljesen más időbeosztásban, körülményekben tudunk együtt lenni a gyerekünkkel.

kezdjük velem:

Én a Gyed előnyeit élvezve, két éves koráig "itthon vagyok a kisbabámmal", "főállású anyuka" vagyok, tehát korlátlan időben, gyakorlatilag egész napot együtt töltjük. Ennek van előnye, hátránya, most nem is ez a téma. 

A párom:

Ő viszont 8 órát dolgozik, összesen 3 órát utazik, esténként tud kb. 1,5-2 órát a gyerekkel tölteni, jó esetben. Ebben a két órában benne van a közös vacsora is, amikor hárman vagyunk, picit azért játszunk hármasban is, tehát a hétköznapokban relatíve kevés időt tudnak kettesben tölteni. Vallom, hogy más a szülő-gyerek együttlét, ha nincs egy légtérben a másik szülő.

Ebből fakadóan, nyilvánvalóan ki van többet a gyerekkel? A gyerekkel kapcsolatos terhek javarészt rajtam vannak. Ez (most:) nem panasz, hanem ténymegállapítás, de ez azzal is jár, hogy én szívom be a kis harmatos reggeli illatát, hallom többet a kacaját, és az "első" dolgok, változások is többnyire az én jelenlétemben történnek. Ez puszta matematika, a nagy számok törvénye. És igen, ezzel jár az is, hogy amíg a párom hajnalban a jeget vakarja a kocsiról, vonatozik, metrózik, addig én még köntösben szürcsölgetem szolid hangulatvilágítás mellett a kávémat, végzem az arcápolási rutinomat. Illetve az én "énidőm" a gyerek alvása, némiképp megosztva háztartási munkákkal, addig a párom én ideje a vonaton van. Ha Ő valamelyik este nem ér haza a kisfiúnk ébrenléti idejében, azzal Ő meghozza azt a döntést, hogy csak következő nap látja Áront. Míg ha én egy este kihagyom a fürdés-etetés-lefektetés szentháromságot, másnap reggel már ismét a nyakam köré fonódnak a puha, hurkás karok.

Úgy érzem a fentiekből pontosan látható, soha nem lesz matematikai egyenlőség szerinti igazságosság. Nem mérhető percekben, hogy ki mennyit foglalkozik a gyerekkel, kinek hány perc, óra, havi hány alkalom "kimenője", szabadidős programja van. Vagy ha mérhető is, nem összehasonlítható.

Ami nem igazságos, az pont ez a méricskélés, adok-kapok. Ha azt nézem, hogy na Ő már megint szülinapozik/snowboardozik/filmez/stb., én meg egyértelműen otthon maradok a gyerekkel, és emiett dühös vagyok, az nem az igazságtalanság miatt van, hanem azért mert valami kicsit megborult.

Ugyanis vannak nekünk alapköveink, amikhez tartjuk magunkat, vagy igyekszünk tartani magunkat:

1. Figyelünk arra, hogy legyen hármasban/kettesben/egyedül töltött idő, és a számunkra fontos dolgokat jó előre megtervezzük, akár hónapokra előre. Ez több előnnyel jár, növeli a biztonságérzetet, és jó dolog várakozni.

2. Külön programok szervezésénél, illetve a másik ilyen igényének elfogadásánál kiemelkedő jelentőségű, hogy legyünk tisztába vele, hogy az a másiknak, illetve saját magunknak miért fontos. pl. a párom snowboardozása jóval több, mint egy téli sport, nála ez megszállottság, sírig tartó szerelem, ami ráadásul párosul a fotózási, videózási szenvedélyével. És pont. Oda menni kell.

3. Szorosan ide tartozik, hogy ami a másiknak örömet okoz, abban támogatjuk és nem öljük egymást. Akkor is, ha időről, pénzről van szó, vagy emiatt le kell mondani egy saját programot.

4. Összehangolás, egyensúly megtalálása pedig a kommunikáción múlik. Ha megtaláljuk a saját szükségleteinket, vagy a párunk panasza, méricskélése mögött meghalljuk az ő szükségletét, sokkal könnyebb lesz megtalálni azokat a szabadidős programokat, amelyek valódi feltöltődést adnak, illetve ha a valódi vágyainkról beszélünk vádaskodás helyett rengeteg konfliktust megspórolhatunk. Bizalom és tisztelet. Őszintén el lehet mondani, hogy figyelj, nekem most arra van szükségem, hogy egyedül elugorjak a dm-be (gyerekágyas időszak), vagy hogy két órát áztassam magam a barátnőimmel az Árpád fürdőben.

5. Élni és élni hagyni. Két külön ember vagyunk, ráadásul a gyerekünk is egy külön harmadik ember (meglepő és sokkoló információ ismét:)

Komolyra fordítva a szót, a Gyermek születése előtt is szabad, önálló emberként tekintettünk egymásra, külön programokkal, esetenként külön célokkal. Attól, hogy a gyerekünk van, és minimálisra redukálódik a függetlenség és a gyerekkel kapcsolatos kötelezettségek, tevékenységek rengeteg időt elvesznek, ráadásul a külön programokban egymásra vagyunk utalva, attól még a kapcsolat viszonylatában tisztelnünk kell az önálló emberi lényt. Ergó, ha a párom nem ér haza fürdetésre, attól még nem egy utolsó szemétláda, aki tojik a családjára, hanem egy felnőtt férfi, akinek joga van a barátaihoz, sportolni, alkotni stb. Itt is az arányok fontosak, ha egy héten keresztül zsinórban nem jönne haza fürdetésre, valószínűleg kiakadnék. De a tapasztalat nem ezt mutatja. 

Végül, ha folyamatosan méricskélek, elfelejtek örülni a párom örömének. Ami nem jó. Hiszen egy párkapcsolatban, de minden emberi kapcsolatban örülni kell az örömnek, sikernek, gyarapodásnak, szerencsés fordulatoknak. Ha méricskélek, abszolút értékű igazságokat kajtatok excell táblában vezetve, akkor nem a megfelelő dologba ölök energiát. Sőt időt vesztek, amivel szintén csak veszítek.

Viszont ha Ő örül, én is örülök, sőt a gyerekünk is. nyertes-nyertes-nyertes:)