Fotó: Kerekes Péter

1. Az első dolog, ami helyrebillentette az agyamat, hogy a gyereknevelés során is tudom alkalmazni, a mediáció velejét adó eszmét, a szükségletek feltárását.

Következzen tehát a kisbaba szükségleteinek felismerese/elismerése:

Minden érzelem, indulat mögött egy olyan szükséglet van, amely vagy nincs kielégítve vagy veszélyben érezzük, tehát az érzelmek szükségletekhez kötődnek. A szükségletek pl. biztonság, bizalom, odafigyelés, megbecsültség, kiszámíthatóság, nyugalom, megértés, türelem, melyek a pszichés komfortérzetünkhez kötődnek.

Könnyen belátható, hogy ezek az alapvető igények már születésünknél fogva bennünk vannak, és bizony a felszínre törnek, de sokszor álruhában: "Te soha nem teszed meg, amire kérlek.", "Mindig elfelejted a születésnapomat!" , vagy "Csak a baj van Veled", "Ebben a családban én vagyok az utolsó, a házi rabszolga"

Első lépésként bármilyen konfliktusban nagy segítség, ha felismerjük önmagunk és a másik szükségletét. Pl. a szomszéd, aki folyamatosan panaszkodik a síró, tárgyakat földhöz ütögető kisbabára nem egy gonosz boszorkány, hanem egy nyugalomra vágyó idős ember.

2. A második lépés a szükséglet vagy igény elismerése/megértése/elfogadása

No ez a nehezebb, legalábbis nekem. Úgy ézem nagyjából megértettem a szeparációs szorongás lényegét, a kicsi számára kitárul a világ, rájön nem egy test, egy lélek az anyukájával, a környezete ijesztővé válik, megijed, hogy elveszíti az anyját, szorong. Ugyan azt már nem értem, hogy erre kizárólagosan miért az a gyógyír, ha felveszem és ölben hurcolászom, ha a földön, széken ölbe veszem, az halottnak a csók, de rendben elfogadom, hogy neki valamiért ez fontos, ez nyugtatja meg. Hangsúlyozom, hogy bár a szükségletet nyilvánvalóan megtaláltuk (bizalom, biztonság), de azzal nem vagyok tisztában, miért ebben a formában érzi magát biztonságban, de mivel kisbaba és megmagyarázni nem tudja, kénytelen vagyok elfogadni. Láss csodát máris jobban működik, mint ha magamban durrogok ("Nem hiszem el, hogy nem jó, ha a földön ölellek át"). De ha van valami tudományos magyarázat kérlek, írjátok meg.

Ide tartozik a hiszti is: tudom, tudom a dackorszak még odébb van, de azért így is akad hiszti és van pár sorstárs anyuka-barátnőm, szóval egy ilyen beszélgetés kapcsán hangzott el, hogy azt nagyon nehéz elviselni, ha a hiszti látszólagos tárgya érthetetlen, illetve számunkra ingerküszöb alatti. Itt is működ(het) az a fejünkben, hogy oké, nekem halvány lila dunsztom sincs, hogy miért irritál téged, hogy a fekete a zebra csíkja, de valamiért ez téged zavar, illetve van valamilyen problémád a "látszólagos indok" alatt, ami piszkál. 

Ha a legkézenfekvőbb indokokat (éhes, fáradt, szomjas, fogzik) félretéve nem sikerül beazonosítani a szükségletet, akkor jön az elfogadás, hogy vagy rajta van a hoppáré, bal lábbal kelt fel, ki hogy nevezi, vagy van valami olyan szükséglete, aminek kielégítését fenyegetve érzi. Azaz  TÖKMINDEGY, hogy nem értem mi a gond, NEKI valamilyen problémája van és ettől ő ideges, nyűgös, feszült. El kell tudni fogadni, hogy ezt most nem tudjuk befolyásolni (max. bizonyos szintig), és el kell tudni fogadni, ennek a következményeit (idegrendszerünk rongálását :). Általában amikor idáig eljutok gondolatban, tudatosítom magamban, hogy Ő egy másik ember, másik idegrendszerrel, aggyal, testtel, lélekkel, problémákkal. És igenis, neki is joga van ahhoz, hogy szarfej napja legyen:)

No és ez a - Bár nem tudom, hogy mi a bajod és úgy néz ki nem is tudom megoldani, de elfogadom, hogy rosszkedvű/nyűgös/hisztis vagy és még folyamatosan hurcolnom is kell - hozzáállás segít. 

(Vagy nem. Akkor kávé, rúzs, pohár víz és elmenni sétálni)

+ 1 tipp: ha nagyon szakad a cérna, és kétségbe vagyok esve, mindig arra gondolok: "Elmúlik" 

Igen, elmúlik a hasfájás, a fogzás, oltás okozta fájdalom, minden hiszti és nemalvás, de sajnos ezzel együtt elmúlik a kisbaba - és totyogókor, a babaillat, a hurkák, a dundi idomok, a foghíjas mosoly, a parányi lábacskák, gőgicsélés is, de ez már egy másik történet...