Fejcsere vagy inkább szívcsere. Nézőpont vagy perspektívaváltás.

A helyzet a következő: a kisfiúnk az elmúlt hétben extra érzékennyé (értsd baromi hisztissé vált). Nem tudom, hogy életkori sajátosság (örökös kifogás), fogzás (örökös kifogás 2.), ismét fellendülő szeparációs szorongás (örökös kifogás 3.) illetve az apukája elutazása (új elem), vagy ezek változatos ötvözete eredményezte, a tény, hogy hátravágja magát, üvölt, helyenként sikít, harap. Aki kettőnél több cikkemet olvasta tudja, hogy a sírást baromi nehezen viselem, az ezzel való küzdés folyamatban van.

Egy példa a nyolcmillió közül:

Beköszöntött a hideg évszak, a sétához való eszkimó jelmezek felöltése (lánykori nevén: réteges öltözködés) embertpróbáló hadművelet. Vallom azt, hogy bár a gyerek az első, mégis mindkettőnk igényét ki kell szolgálni, így a párhuzamos öltöztetés elve mellett köteleztem el magam. Tehát felveszem a kinti nadrágomat, aztán ráadom a gyerekre, majd az én cipőmet, aztán az övét. És így tovább: pullóver, mellény, sál, sapka, kabát, kesztyű, szovjet harcoló alakulatok stb. 

A rendszer természetesen korántsem tökéletes, mert már a kinti gatyánál nyíg, a mellénynél már üvölt, a sapkánál már felkopog az alattunk lakó, a kesztyűt a babakocsiban adom rá. Rosszabb esetben a folyamat bármely későbbi pontján bekakil. Én szintén a kinti gatyánál nyígok. Belül, aztán picit felemelem a hangom, patakokban folyik rólam a víz (hurrá panellakás), emelkedik a pulzusom, lüktet a halántékomon az ér, és nem értem, hogy miért gondoltam jó ötletnek a sétát. Egy szó, mint száz fél 10 van, de már hullafáradt vagyok és NAGYON messzinek tűnik az esti fürdetés.

Szóval az első lépésem az, hogy megpróbálok nyugodt maradni. Egy darabig sikerül, de aztán érzem, ahogy belül ráng az idegrendszerem, ver a víz, és legszívesebben én is elsírnám magam. Ezenkívül hajlamos vagy úgy érezni, hogy mindketten szenvedünk, illetve, hogy ha a gyerek szenved, én is szenvedek. De ennek nem szabadna így lennie! 

Amit ilyenkor csinálok, hogy elkezdek mélyeket lélegezni és magamhoz szorítom a hánykolódó, őrjöngő kisdedemet. Előfordul, hogy már ez is lecsendesíti kissé. Tudatosítom magamban, hogy bármilyen kicsi, két különálló személy vagyunk, külön szívvel, lélekkel, testtel, problémákkal. Elfogadom, hogy máshogyan érzékeli, látja, tapasztalja a dolgokat. Kisgyerek nézőpontból tényleg drámai lehet, ha nem kaphatja meg ott és akkor azt amit szeretne, pl. nagykést a konyhaasztalról, vagy a nonstop, korlátlan anyai figyelmet. Vagy fel kell vennie a dögmeleg lakásban a 128. réteget.

A kihívás ebben az, hogy úgy kell megértenem, elfogadnom az ő érzéseit, lelkiállapotát, hogy közben az én felnőtt érzelmeimet is lecsillapítsam, illetve, hogy az Ő rosszkedve, rossz napja ne rontsa el a hangulatomat. Es fordítva.