Adva van egy igencsak eklektikus ruhatár, mostoha tárolási körülmények között. 45 m2-es másfél szobás panellakásban élünk, ennek okán nyilván nincs gardrób szobám. A hely tehát kicsi, a cucc igencsak összevissza.

A történetem nem egyedi (magyarul elcsépelt), mégis elmesélem, terápiás okokból. 

A ruhák, kiegészítők halmozásának két fő gyökere van nálam. Az egyik, hogy rút kiskacsa kamaszkoromban pechemre pont építkeztünk, a családi prioritás nem az volt, hogy szezononként a butiksorról ruhatárat cseréljünk. Félreértés ne essék, rendes ruháim voltak, rokonoktól, turkálókból, ritkán ért az az öröm, hogy én magam választottam volna egy új, divatos ruhát, a saját méretemben. Szó, ami szó általában csak a nyálcsorgatás maradt.

Később, amikor önálló jövedelemre tettem szert, nem bírtam ellenállni a csábításnak és ha kellett, ha nem vásároltam. Vásároltam, ha megtetszett valami, ha rosszkedvű voltam, ha sikert értem el, ha unatkoztam, ha valami jó vásárnak tűnt és még sorolhatnám. A spórolási vágy eszméje bennem ragadt, ezért rendszeresen estem bele a leárazás és még többször a turizós "ennyi pénzért a hülyének is megéri" csapdájába.

Kellett az önbizalmamnak is az löket, amit az "új ruha érzés" nyújt, a vitán felüli új lehetőség, mintha friss tavaszi szél lengedezett volna olyankor körülöttem. Ma már tudom, hogy ez is egy függőség volt, melyet a fast fashion ágazat tudatosan táplál.

Emelett a családban (4 nő csak a szűk családban, ami további nagynénikkel, unokahúgokkal egészül ki) a ruhák sajátos körforgásban vándorolnak, és ennek keretében úgy éreztem, pénzköltés miatt lelkiismeretfurdalás nélkül csaphatok le, és halmozhatok fel további tömegeket.

Így aztán folyamatosan tele voltak a szekrényeim, imádott ruhákkal, régen imádott ruhákkal, "egyszer még jó lesz" ruhákkal, "minden nő ruhatárába kell" ruhákkal, "itthonra még jó lesz" ruhákkal, lelkiismeretfurdalást keltő soha fel nem vett árcédulával rendelkező ruhákkal. Mindez úgy, hogy egyébként folyamatosan szanáltam. Valamiért, úgy éreztem akkor leszek csinos, jól öltözött, stílusos, ha minél több ruhám van.

A sors fintora, hogy a hasonló elveket követő anyukám már évekkel korábban megfogalmazta a kapszulagardróbok alapgondolatát, ha kissé pongyolán is: "Kislányom rájöttem, nem kell annyi cucc, az ember úgyis mindig a kedvenceit hordja". Szép lassan én is elkezdtem csökkenteni a ruhák létszámát, de még mindig áramolt be a sok felesleges dolog.

A másik ok, ami még rendesen a feje tetejére állította a dolgokat (a világ összes dolgát), a kisbabám érkezése. A munkában használt, ceruzaszoknya-blúz, egyberuha, blézer kombinációkat szeretem, hordtam is, viszont a jelenlegi élethelyzetemben nem állják meg a helyüket. Így - jobb híján - leggingsben, farmerban, pólóban télen kötött ruhában rohangálok, ami határozottan nem az én stílusom, legalábbis ritkán vágyom erre.

Érdekel a kapszulagardrób kialakítása, de egyelőre fogalmam sincs, hogyan kellene összeállítani, hogy ne legyen unalmas, mégis variálható legyen, ne korlátozzon túlságosan.

Mengyán Eszter inspiráló és elgondolkodtató blogján akadtam rá a 10X10 gardróbkihívásra, aminek az a lényege, hogy mindösszesen 10 ruhadarabból (cipőt is beleértve) kell öltözködni és úgy döntöttem kipróbálom, hátha közelebb jutok a stílusomhoz, illetve kiderül, hogyan tudnám a ruhadarabokat jobban kombinálni. 

Tekintettel arra, hogy egyik szenvedélyem az illatok, a szettek kapcsán nemcsak kiegészítőkről, hanem parfümökről is meg fogok emlékezni, remélem szívesen fogadjátok ezirányú ömlengésemet is.