Volt már itt cikkem a konfliktuskerülésről, írtam már a családi örökségemről is, de most általánosságban nézzünk kicsit a dolgok mélyére.

Miért is kerüljük a konfliktusokat?

Mert a konfliktuskerülés mögött alapvetően két dolog van, a félelem és a vágy a harmónia mindenáron való fenntartására.

Mitől is félünk, ami miatt nem megyünk bele egy vitába, veszekedésbe?

Félelem attól,

• hogy megbántjuk a másikat, 
• hogy felszínre hozunk mélyen kavargó sérelmeket,
• hogy kínosan érezzük magunkat,
• hogy elragadnak az indulataink,
• hogy a másik mit fog gondolni,
• hogy őszintének kell lenni,
• hogy ki kell mondani, valamit másként gondolunk,
• hogy ki kell állni magunkért,
• hogy milyen reakciója lesz a másiknak
• hogy mit gondol majd a másik
• hogy ront-e a másikkal való kapcsolatunkon, 
•  
•  
• a lista a végtelenségig folytatható

Hajlamosak vagyunk abba a hitbe ringatni magunkat, hogy ha nem beszélünk valamiről, az nincs. Pedig van, attól, hogy besöpörjük a morzsákat a szőnyeg alá, attól még ott van. Ha a kihízott ruhát elrejtjük a szekrény mélyére, még ott van. Ha az összetört pohár szilánkjait, kidobod a szemétbe, attól még ott van. Vagy ott van a hiánya. Ráadásul a problémáknak is van szavatossági ideje.

Mi történik ilyenkor?

Addig addig kerülgetjük a problémát, amíg azt nem vesszük észre folyamatosan  aknamezőn járunk. 

Addig építjük a falat védekezésül, amíg ki sem látszunk mögüle, a társunk, a családtagunk, a barátunk már meg sem ismer, hiszen soha nem mondod el a véleményedet, igényeidet, megfosztottad az őszinteségtől, a fejlődéstől.

Már nemcsak konfliktuskerülő, hanem kapcsolatkerülő is vagy.

Mit tehetsz?

Felelősséget kell vállalni a gondolatainkért, tetteinkért, véleményeinkért, szavainkért. A szívünk mélyére kell néznünk, és meghallani a belső hangot, hogy mit szeretnénk valójában. Megadni a másiknak a lehetőséget, hogy megtudja.

Egyszerű ez? Nem, vagyis igen, mert tényleg erről van szó. De nem könnyű megtenni. Haladj lépésről lépésre.