Konfliktuskezelés és vörös rúzs

2020.feb.18.
Írta: Tóth Réka81 Szólj hozzá!

Hol folytatom?

Aki esetleg idetéved, akkor őt tájékoztatom, hogy szakmai blogomat itt érheti el a továbbiakban:

drtothreka.hu

p1240829.JPG

Köszönöm a figyelmet!

Otthon a gyerekkel - falak vagy lehetőségek

otthon_a_gyerekkel_falak_vagy_lehetosegek.png

 

 Nézzük ezt a két évet az életemből, amely kb. a szülés előtti egy hónap (csak a kánikulára emlékszem) majd a szülés (csak a szépre emlékszünkJ) és a CSED-GYED, vagyis az „otthon vagyok a kisfiammal” típusú korszak.

Ez a poszt nem a kisfiammal való kapcsolatomról, nem a gyereknevelés rejtelmeiről, nem is a kisfiamról, hanem rólam szól, pontosabban, hogy én miként élem/éltem meg ezt az időszakot, főként ezt az „otthonvagyokagyerekkel” státuszt. A pörgős, munkás, szociálisan túlzsúfolt létből a babaszobába csöppenést. A ceruzaszoknya és magassarkú helyett leggings és sportcipő. Jogszabályok helyett a természet törvényei. Péntek esti fröccsözés helyett hajnali etetés.

Előrebocsátom (sajnos ez még mindig kötelező kör), hogy szeretem, imádom a fiamat, nem akarok panaszkodni, minden változásért, nehézségért kárpótol az ő puszta létezése, és igen, tisztában vagyok vele, hogy NAGYON szerencsés vagyok, hogy egészséges gyermekem van, aki szépen fejlődik (és szerintem jószívű, okos, szép, aranyos, de a poszt nem az anyai ömlengésemről szól)

Le kell szögeznem azt is, hogy ez az én élethelyzetem, az én tapasztalataim, szűrőim, és a hozzám közel állókkal folytatott beszélgetések (néha kiborulások) ihlették, amiért soha nem lehetek elég hálás. Jólesett az is a lelkemnek, amikor ismeretlen vagy alig ismert nők egy-egy játszótéri, utcai (válságos) pillanatban együtt érzőek, őszinték voltak, és ítélkezés nélkül tudtunk véleményt cserélni.

Az eddig leghosszabb és legunalmasabb (még takarítás is volt benne)bevezető után lássuk a lényeget, amiről írni szeretnék, az nő helyzete a gyerekszülés után a gyedes stb. évek alatt.

„A helyzet, amire nem lehet felkészülni.”

„Senki sem mondta el, hogy ilyen lesz, de ha mondták volna akkor sem hiszem el.”

Velem pont ez történt. Én TÉNYLEG nagyon szerettem dolgozni, voltak hobbijaim, szociális életem, tornázni jártam stb., terhesen is még foggal-körömmel ragaszkodtam az ügyeimhez, aktáimhoz, megszokott kis dolgaimhoz.

Aztán megszületett a fiam. Hallottam már sok rémtörténetet a korábban intelligens, világ dolgai iránt érdeklődő nő tudatállapotának végtermékekre való beszűküléséről, ijesztő gügyögésről, demenciával vetekedő memóriazavarról és ezeket talán megúsztam. Bár azt már az első pár hónapban éreztem, hogy nagyon kiestem a munkahelyi agyműködés ritmusából és nem úgy pörög az agyam nem hasít, de elevickél, illetve sokkal több mindent elfelejtek.

Lehet, jobban jártam volna egyébként a gondolkodás drasztikus beszűkülésével, mert talán kevésbé agyaltam volna vagy a memóriazavarral és nem tudtam volna összehasonlítani a korábbi életemmel.

Vagyis az első két dolog, ami a helyzetemmel kapcsolatban szíven ütött:

  • a (fizikai) szabadság teljes hiánya

Most megint lehet azt mondani, hogy mégis MIRE GONDOLTÁL???, de az igazság az, hogy sok mindenbe belegondoltam (és aggódtam) a terhességem alatt, de őszintén szólva arra nem voltam felkészülve, hogy ennyire végletesen lekorlátoz. Hogy minimális szinten sem döntöm el, hogy mikor mit csinálok, mikor hova megyek. Nem mintha korábban olyan gyakran előfordult volna, hogy éjjeli 2-kor sétafikálni támadt volna kedvem, de a LEHETŐSÉG hiánya mellbevágó.

 

  • a választás hiánya

Mese nincs (nyilván Bogyó és Babóca vanJ), a kisfiam mindig ott van, állandó készültséget, törődést, szolgálatot igénye. Persze elugorhattam ide-oda ügyet intézni, vásárolni, ne adj Isten szórakozni, de alapvetően az a tény, hogy ehhez valakinek a segítségét igénybe kellett venni, megtépázta az önállóság érzetemet. Kiszolgáltatottnak és zavarodottnak éreztem magam, hiszen az életkörülményeink, családi helyzetünk úgy hozta, mint a legtöbb magyarországi családnál, hogy nekem lett a feladatom, hogy a gyerekkel legyek. Visszautalok egy korábbi bejegyzésemre, ahol a családi időbeosztásról írtam, de álszent lennék, ha elhallgatnám, hogy ezek a körülmények azért azt eredményezik, hogy elsősorban rajtam van a napközbeni ellátás felelőssége. A teljességhez hozzátartozik, hogy 10 esetből 9-szer szinte biztosan a kisfiammal való együttlétet választottam volna, de máig zavar, hogy nincs választásom.

Hangsúlyozom ezeket a körülmények generálják, a páromat kiváló édesapának tartom, aki kiveszi a részét mindenből, de más a gyerekkel töltött időkerete.

Ide kapcsolódik szorosan Harriet Lerner pszichológus megállapítása, ami szíven ütött és kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre is.

„A bűntudat egyenesen a női lét anyagába vagy beleszőve….Az anyai bűntudat nem egyszerűen az egyes nők személyes problémája. A társadalomban gyökerezik, amely az anyákra testálja az elsődleges felelősséget minden családi problémáért, felmenti a férfiakat a valódi apaság alól…”

 Nálam ez úgy csapódott le, hogy bár a felszínen más személyekkel, helyzetekkel, de valójában saját magammal volt konfliktusom.

A különböző szerepek a fejemben olyan harcot vívtak, hogy az bármelyik tízemeletes panelház éves lakógyűlésének becsületére válhatott volna.

 

Mire jutottam?

Bevallom őszintén sokáig megrekedtem (mit megrekedtem!) dagonyáztam a fentiekben és nagyon sajnáltam magam. Ami miatt persze lelkiismeret furdalásom volt.

Aztán sok-sok babakocsizás (mint rejtett én-idő) segített, rájöttem, hogy végre van időm gondolkodni, embereket, helyzeteket megfigyelni, nem utolsósorban a saját dolgaimon, céljaimon is merengeni. Ráadásul a rendelkezésemre álló napi szellemi kapacitáskeretet – szentül hiszem, hogy ez létezik – végre nem meríti ki a munkahelyem. Így azt a saját céljaimra használhatom. Megválaszthatom, mit olvasok, milyen tartalmakat fogyasztok a közösségi médiából, kivel találkozom, beszélgetek. Mi ez, ha nem szellemi szabadság?

 

Mi az, ami még segített?

  • A megengedések

 

Megengedtem magamnak, hogy a gyereknevelésen túl mást is csináljak. Mert az teljesen elfogadott, sőt elvárt, hogy egy anyuka megcsinálja a házimunkát is, de az már kevésbé, hogy dolgozzon is, főként, ha ez a munka azzal jár, hogy elhagyja a családi szentélyt. Főleg, ha emiatt esetleg fizetett segítséget is igénybe vesz.

Szóval megadtam magamnak a felhatalmazást, hogy először a gyerek alvási idejében (erősen a házimunka rovására) a saját vállalkozásommal, saját fejlődésemmel is foglalkozzak. Megengedtem magamnak, hogy ne a gyerek töltse ki minden gondolatomat, minden percemet.

 

  • Intellektuális elfoglaltság, „saját szoba”

Ez volt az az időszak, amikor megértettem, hogy mennyire fontos a „saját szoba”. Mármint a Virginia Woolf szerinti értelemben micsoda jelentősége van annak, hogy egy nőnek (és természetesen férfinak is) legyen egy saját kis tere, ahol háborítatlanul dolgozhat, alkothat, írhat, olvashat, festhet stb. Úgy érzem ez is az egyik záloga a személyiség, életfeladat kibontakoztatásának, még akkor is, ha ez számomra a másfél szobás lakásban, a konyhaasztal egyik felén a laptopom a kisfiam alvásidejében. Az online trénerképző, a blogom, az oldalaim szerkesztése és az írás lett az én virtuális szellemi saját szobám. Ez egy újabb dolog, ami jelentősen hozzájárult a szellemi függetlenségem érzéséhez.

  • Sebezhetőség (ld. Brené Brown)

A naplóírás (inkább firkálgatás) egyik felismerése az volt, hogy az utóbbi években főleg intellektuális szinten fejlődtem, képeztem magam, de a jelenlegi élethelyzetben érzelmileg kell fejlődnöm, illetve dolgoznom magamon. A gyerekvállalás, szülővé válás rengeteg rég elfeledett félelmemet hozta felszínre, amivel kezdenem kellett valamit.

 

Ez az érzelmi fejlődés hozta magával a sebezhetőség felvállalását és igen, főként ez az oka annak, hogy nem marad örökké ez a bejegyzés piszkozatban. Mindannak, aminek tudatában voltam gondolati szinten, azt meg kellett élnem, magam, a párom, a családom és igen a kisfiam előtt is fel kellett vállalnom, hogy nem vagyok tökéletes. Egyik szerepemben sem. Hogy sokszor valahogy túl szűknek, másszor túl bőnek érzem az anyaság szövetét. Hogy elfáradok és fáradtan ingerült vagyok. Hogy végre magamra szabjam ezt a ruhát, ha nem istakompatibilis vagy divatos. De legalább valódi és a sajátom.

 

Van még néhány dolog, amit ezzel kapcsolatban szeretnék megosztani Veletek, de ez már egy következő cikk témája.:)

 

 

Használd a karizmád!

dscf7415_1.JPG

 

 

Használd a karizmádat! – hangzott a főnököm szájából. Mint egy kavics a cipőben, úgy piszkált ez a mondat. Van-e egyáltalán nekem olyanom? Telt az idő, egyik nap éppen fültanúja volt egy  beszélgetésnek, utána rám kacsintott és azt mondta: Most használtad!

Megvilágosodtam, hogy bár az igazi szó szerinti értelmében vett karizma csekély számú, szerencsés csillagzat alatt született sajátja, de mindenkiben lapul valamennyi.  Az én karizmám a lelkes, vidám temperamentum, amikor ezt „használom” könnyebb minden, gördülékenyebben beszélgetek, többet mosolygok és lényegesen több pozitív visszajelzést kapok. Kicsit ez olyan mindennapi szupererő, egy olyan képesség, kisugárzás, ami már eleve rendelkezésedre áll. Lehet, hogy neked a kedvesség a karizmád, lehet, hogy kettő másodperc alatt megvigasztalsz valakit, vagy játszi könnyedséggel nevettetsz. Jól tudsz meghallgatni másokat, szívmelengető az ölelésed, vagy kitartóan mész a saját utadon, kiválóan ötletelsz, vagy baromi jó medvehagymás pogácsát sütsz.

A lényeg, hogy ez a tiéd, és attól, hogy talán nem annyira nyilvánvaló számodra vagy ellenkezőleg, természetes, hogy rendelkezel vele, ne becsüld le. Úgy látom a világ a tökéletességet és az egyformaságot hajszolja, sokan ugyanabba az irányba próbálják fejleszteni magukat. Másként szép a hóvirág és az orchidea. Másként hat egy kedves, dicsérő szó és egy építő jellegű kritika, de egyaránt értékes és mindkettőre szükség van.  Az önfejlesztés, önismeret jelentőséget nem becsülöm le, de közben találd meg azokat a tulajdonságaidat, amelyek talán nem annyira felkapottak, de egyediek és színesebbé teszik a világot.

Nem undok, csak undokul viselkedik...

dscf7278.JPG

„Nem undok, csak undokul viselkedett” – vágtam rá gépiesen, hiszen az évek során a véremmé vált, hogy a személyt és a tettet elválasszam egymástól, és a személyt, az embert ne minősítsem.

„Hate the sin, love the sinner” gondolat Gandhitól származik, és számomra a mediáció, coaching egyik kulcsgondolata.

A gondolat számomra azért is átütő erejű, mert megengedi, hogy  hibázhatsz, pusztán mert ember vagy. Benne van a pakliban, hogy nem mindig cselekszel tökéletesen, rossz döntéseket hozol, olyat mondasz amit megbánsz. Aki él, lélegzik, az bizony hibázik is. Te is, én is. Személyes meggyőződésem, hogy sokkal többet mutat meg egy emberből, hogy aztán mit kezd a hibával, hogyan vállal érte felelősséget.

Hatalmas terhet ró egy másik emberre, ha beskatulyázzuk egyetlen hibás döntése, rosszul sikerült tette alapján. Az egyszeri bolti lopáson ért gyereket tolvajnak, a félelemből igazságot elhallgatót hazugnak, a fáradtságtól elgyötört anyukát lustának, a szótlan, befelé forduló szomszédot mogorvának, a magát földhöz vágó gyereket hisztérikának.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy van összefüggés a jellem és a tettek között, viszont hatalmas változást okoz a kommunikációban, gondolkodásban és az érzelmi életünkben is, ha nem lustadisznózod le a párodat mikor nem viszi le a szemetet, vagy nem minősíted érzéketlennek, ha hullafáradtan nem beszélgetett két órán keresztül.

Ami még érdekes, és tanulságos lehet, figyeld meg, hogy saját magaddal szemben, a belső dialógusban egy nap hányszor minősíted magad. Saját magamon vettem észre, hogy indokolatlanul sokszor kiáltottam fel magamban, hogy jaj de béna vagyok, feledékeny stb.  Tudod, saját magaddal is kedvesnek, megbocsátónak kell lenned.

A legális múltban élés - a nosztalgia ereje a párkapcsolatban

1539259937196.jpg

Imádom a nosztalgia keserédes sóvárgását, egyik kedvenc időtöltésem otthon feltúrni az emlékes dobozomat, meghatódom, ha a kisfiam az unokatestvéreim féltve őrzött matchboxait tologatja, ha megérzem anyukám Venezia parfümjét, nagy  becsben tartom a nagyanyám gyűrűjét, porcelánját, menthetetlen vagyok.

A nosztalgia a párkapcsolat terén is kiválóan hadra fogható.  Gondoljunk vissza, hogyan viselkedtünk egymással a kapcsolat hajnalán? Milyen apró kedvességeket tettünk meg? Milyen kis jellemző rituálék voltak? Van-e valami meghatározó ruha, illat a gardrób mélyén? Becenév, ami kikopott? Közös időtöltés, ami időközben alámerült? Néha érdemes kiporolni ezeket az emlékeket, és újra beépíteni a mindennapjainkba. Nekem még van pár csepp Naomi Campbell Cat de Luxe parfümöm.

A nosztalgia egyébként jó beszélgetésindító is, a közös emlékek felidézése garantáltan jobb hangulatot teremt, mint a napi bosszúságok kielemzése. Érdemes arra is koncentrálni, hogy miért is éreztük annyira jól magunkat a kapcsolat kezdetén, mi okozott örömöt, mi volt az ami megtetszett a párunkban, miért volt olyan jó az a nyaralás.

Nézzünk magunkba is, mi milyenek voltunk a kapcsolat kezdetén? Mennyi időt fordítottunk a készülődésre? Itt nemcsak a külsőnk kicsinosítására gondolok, bár az is megér egy misét, hanem, hogy lélekben, érzelmileg hogyan készültünk egy találkozásra. Milyen gondolatok jártak a fejünkben? Képesek voltunk teljes valónkkal, minden idegszálunkkal odafigyelni egymásra?

Mit gondolsz meg tudod ezt tenni ma is?

Kapcsolatból szövetség - 7 dolog, ami szorosabbra fűzi a köteléket

 

 

dscf7942-uj.jpg

Mindenki ismer olyan párokat, akik vállvetve kelnek át az élet legviharosabb megpróbáltatásain, a hétköznap apró-cseprő problémáin, és az emberpróbáló kríziseken egyaránt, ők azok, akik befejezik egymás mondatait,önkéntelenül is keresik egymás közelségét, és olyan szívmelengető tekintettel néznek egymásra, amit látva a kevésbé harmonikus kapcsolatban élőket a sárga irigység kerülgeti.

  • "Milyen szerencsések!" – gondolod, és ha párkeresésben vagy, felírod a listára a tökéletes férfit/nőt, ha egy kissé vérszegényebb kapcsolatban élsz, máris húzol egy strigulát a párod rossz tulajdonságai közé.

Micsoda tévedés! A kiegyensúlyozott, erős lelki háttérrel rendelkező kapcsolatok nem (csupán) csodás egymásra találások eredményei, a párok nem a kifürkészhetetlen sors eredményei, hanem olyan döntések, cselekvések következményei, amelyet minden áldott nap megtesznek.

De melyek ezek a dolgok, amelyek eltéphetetlen köteléket sodornak a szerelmesek közé?

 

  1. Egymás támogatása: legyen szó kis vagy nagy célokról, fogadd, hogy fontos a másiknak trauma éri vagy egyszerűn nehéz helyzetben van.
  2. Tisztelet: mindig, minden helyzetben légy tekintettel a másikra, tiszteld benne az embert, ne becsméreld, ne kicsinyeld le, és ne használj sértő jelzőket. A maró gúny nemcsak őt savazza, de téged és a kapcsolatot is. De ugyanígy, ne beszéld ki a háta mögött, a vele kapcsolatos problémákat vele beszéld meg.
  3. Építő jellegű konfliktuskezelés és megbocsátás: lényeges, hogy a viták, nézeteltéréseket kellő mélységben megvitassátok, megértsétek egymás véleményét, álláspontját, és hogy ne tartsatok haragot. A megbocsátásnak hatalmas ereje van, ha a megfelelő módon, kellő empátiával és felelősségvállalással történik.
  4. Egy nehéz helyzet megoldása együtt, túllendülés egy nehéz időszakon: a sorstársi közösségben átélt krízis és annak megoldása is sarkalatos pontja a kötelék szorosabbá fűzésének, hiszen ezek életünk fordulópontjai, kapcsolatunk próbái. Ha itt jól vizsgázik a pár együttműködésből, közös küzdelemből az olyan alap, amire a későbbiekben is lehet építeni.
  5. Közös célok: bármilyen cél, ami egy kapcsolatnak irányt szab, közös elfoglaltságot, közös építkezést jelent. Segít abban, hogy tudatosabban éljünk a mindennapjainkban, lelki szemeinket a horizontra függesztve.
  6. Közös hobbi: a közös minőségi idő eltöltése kulcsfontosságú a kötelékteremtésben, a pihenés, a sport, a vidám pillanatok átélése jelentős mennyiségű érzelmi tartalékkal látja el a kapcsolatot, kiszakít a napi mókuskerékből, irányt adhat társunk új szemszögből való megismerésének.
  7. Szeretetteljes kommunikáció: hallgasd meg a másikat, figyelj rá, kezdeményezz beszélgetést, vegyél részt ne csak az eszeddel, hanem szíveddel-lelkeddel is a beszélgetésben. Tudatosan csökkentsd a rutinszerű, automatikus beszélgetést.

 

 

"Csak vicceltem" - avagy értem én a viccet....

p1240821.JPGNem titok, hogy a  humor kapcsolataink fűszere. A legfrissebb kutatások szerint, ha többet nevetünk, tovább élünk, a rengeteg nevetős, mosolygós pillanat szorosabbra fűzi a köteléket. A jó humorérzék a párválasztási kívánságlisták egyik éllovasa, a nehéz, sokszor kínos helyzeteket is remekül megment egy-egy jól elsült poén, önirónikus hozzászólás.

De mi van az olyan viccekkel, szurkálódásokkal, amik az elevenedbe vágnak? Olyan szavak, amelyek egy szempillantás alatt megmérgezik a levegőt? El lehet venni egy megjegyzés élét - Ugyan már, csak vicceltem! felkiáltással? Ér-e a viccet kibúvónak vagy rejtett fegyvernek használni?

Lelövöm a poént. Nem, nem ér. 

Mert ez nem viccelődés, hanem piszkálódás, sértegetés, beszólogatás, ráadásul még el is akarjuk venni a másik jogát attól, hogy ezen felháborodjon, megvédje magát. Bónuszként még rá is sütjük, hogy nincs humorérzéke, nem érti a viccet, nincs benne a mókában.

Nem mókás, ha valakit piszkálunk olyan dolgokkal, amiről tudjuk, hogy idegesíti, zavarja, bosszantja. Mindenkinek vannak "nyomógombjai", amire érzékenyen, megbántva reagál. Ezek a nyomógombok önbizalomhiányból, frusztrációból, régi kellemetlen emlékekből, esetleg traumákból fakadnak. Engem például rengeteget csúfoltak kiskoromban a külsőm miatt (vézna, szemüveges, esetlen kislány voltam), az orrom megmaradt gyenge pontnak, a leghalványabb viccelődés, utalás az orrméretemre borzasztóan érintett, rögtön Pinocchionak éreztem magam.

Ha Te is gyakran kerülsz ilyen szituációba, egyik vagy másik oldalról, érdemes elgondolkodni, hogy mi a nyomógombod és mi van mögötte, ez elsősorban téged segít, egyrészt önismereti munkát jelent, másrészt támpontot, hogyan kommunikáld ezt a másik fél felé.

A legközelebbi ilyesmi egetrengető poénnál célszerű közölni Humor Herolddal/Heroldinával, hogy

- számodra ez nem vicces, 

- miért nem vicces.

Felszínesebb viszonyokban, illetve, ha látszik, hogy vaktöltény (szerencsétlenül félresikerült poén) volt, az utóbbit nem szükséges ragozni, viszont ha számodra fontos személytől, párodtól, családtagtól, baráttól érkezik a megjegyzés egy nyugodtabb, tisztázó beszélgetésre lesz szükség, ahol a miértekre is ki kell térni. (Pl. "Nem szeretem, ha az orrommal viccelődsz, csúnyának érzem magam és elbizonytalanodom. Kérlek ez ne legyen vicc tárgya, mert ez engem bánt és nem tudok veled nevetni")

Ha Te vagy Humor Herold/Heroldina (én is feltettem a kezem), akkor  két dolog van:

1. ) elővigyázatosság+bocsánatkérés

Mindenkinél más és más a határ, hogy mi az ami még belefér és mi az amivel nem viccelünk kategória (pl. halállal nem viccelünk, a pénz nem vicc tárgya... stb., de ez egyénileg változó) Számos esetben pusztán információ hiány is okozhatja, hogy egy ártatlannak szánt mondat súlyos sebeket tép fel.

Ha látod, hogy egy vicc rosszul sült el, ne magyarázkodj hosszan és főként ne hibáztasd az illetőt, inkább kérj bocsánatot.

2. ) vajon elképzelhető, hogy viccbe burkolunk bosszankodást, elégedetlenkedést, megbántottságot, olyan negatív érzelmeket, amelyeket szemtől-szembe nem mondanánk ki, de viccelődve, piszkálódva már kissé kinyitjuk a szelepet?

Gyanús jel, ha Te magad sem érzed viccesnek, illetve, ha szinte feszít a téma, késztetést érzel, hogy kicsit odavágjál, odapirítsál. Kérdezd meg magadtól mi az ami zavar, és inkább beszéljétek meg.

De viccet félretéve (nem bírtam megállni, elnézést mindenkitől), a fentiek senkit se riasszanak vissza a humoros, nevetős, mosolygós, kétrétgörnyedve kacagós pillanatoktól, csak figyeljünk egymásra közben.

Volt már olyan, hogy egy viccesnek szánt megjegyzés belegázolt a lelkedbe?

"Mi van, menstruálsz?" - konfliktuskezelés a menstruáció idején

wp_20150725_09_28_41_pro.jpgBe kell valljam, számomra is nehézséget okozott már a menstruáció szó leírása is a címben.

HeyJulie által kezdeményezett csodálatos #menstruációsintelligencia kampány kellett ahhoz, hogy felnyissa a szememet, hogy én magam is mennyire korlátoltan álltam ehhez a témához, mennyire tabuként kezeltem ezt  a kérdést. Kövessétek figyelemmel, a részletekbe nem megyek bele, elég ennyi, hogy a március 1-i instagram bejegyzése óta tengernyi önismereti, testtudattal kapcsolatos felvetéssel, információval lettem gazdagabb.

Az első sokk után egy szempillantás alatt úgy döntöttem, hogy szeretnék én is hozzájárulni ehhez a hiánypótló, kulcsfontosságú kampányhoz, természetesen konfliktuskezelési, kommunikációs szempontból megközelítve. 

"Mi bajod van, már megint menstruálsz?"

"Hisztis liba, biztos menstruál!" (hangsúlyt, gondolom, nem kell leírnom, a liba pedig ízlés szerint...)

Figyelemreméltó, hogy ha a menstruáció be is kúszik a mindennapi beszélgetésbe, az ilyen és ehhez hasonló kijelentésekben merül ki, és ami még szomorúbb, hogy nemcsak férfiaktól származnak, hanem nőktől is.

Gondolom nem vagyok egyedül, de a sikítófrász kerülget a "piros betűs ünnep", "Mikulás", "nehéz napok", "rajta van a dili" kifejezésektől.

Mintha a menstruációval kapcsolatos problémák, kihívások kimerülnének abban, hogy a nő egy kibírhatatlan hárpia, aki folyamatosan hisztizik, a környezete pedig fogcsikorgatva próbálja elviselni.

A női ciklus hormonális változásairól is elenyészően keveset tudunk, és ennek bemutatására nem is vállalkoznék, inkább csupán arra szorítkozom, hogy a menstruáció alatt és a menstruációt megelőző időszakban a progeszteron szintje megemelkedik, ami ingerlékenységgel, türelmetlenséggel, szorongással és olyan testi tünetekkel is járhat, mint derékfájás, hidegrázás, mellfeszülés, puffadás, fejfájás. 

Ha a tünetek akár egyikét is birtoklod, nem nehéz belátni, hogy erős hátrányban indulsz a nyugodt, békés otthoni hangulat fenntartásában "azokon a napokon", vagyis mondjuk ki a menstruáció idején. 

De mit lehet tenni, ha a ciklusunk változásai ilyen erőteljesen befolyásolják a közérzetünket, hangulatunkat? Engem sajnos, főként a szülés óta a középidős fájdalom és a PMS is nagyon megvisel, sokszor vannak erős alhasi fájdalmaim, borzasztóan feszült, ugyanakkor fáradékony, ingerlékeny vagyok. 

Hát ilyenkor azért nehezebb velem. Konfliktuskezelés és a mindennapi együttélés tekintetében ez bizony nehezített pálya, a máskor fel sem vett megjegyzések, ugratások, könnyedén átbeszélt problémák ilyenkor tűzokádó sárkánnyá vagy síró kislánnyá változtatnak. Az otthoni hangulat ilyenkor határozottan rokon vonásokat mutat egy tűzfészekkel, és kevésbé hajaz egy békés, lelki oázisra. Ebben szerintem az a legszörnyűbb, hogy ha nem vagyunk résen, havonta megismétlődik. Azért ez eléggé romboló hatású bármilyen kapcsolatra.

De mit lehet tenni ilyen helyzetben?

Azt vallom, ha egy helyzet idegesít, rosszkedvvel tölt el, lebénít, akkor a változást először önmagadban kell előidézni, aztán érdemes a másik féllel, pároddal, családtagoddal, barátoddal is megbeszélni a lehetséges utakat.

  •  Az örökös 0. pont: legyünk kedvesek, elfogadók önmagunkkal: tudatosítsuk magunkban azt, hogy a hangulatainkat, érzéseinket, benyomásainkat elég erőteljesen befolyásolják a ciklusunk, a testünk változásai. Fogadjuk el, hogy havonta voltak/vannak/lesznek olyan napok amikor nem leszünk kirobbanó formában, amikor esetleg nehezünkre esik empatikusnak, béketűrőnek, kedvesnek, kommunikatívnak lenni.
  • Fogadjuk el, hogy nem tudunk mindig 100%-ot nyújtani az emberi viselkedés, érzelmek területén sem,  ebben is el kell engedni a maximalizmust. Ettől még nem vagyunk rosszabbak, csupán emberi lények, nők, akiknek nincs okuk szégyenkezésre, ha a tamponreklámokkal ellentétben a menstruáció első napján nem pattanunk hófehér cicanadrágban biciklire és nem tekerjük le a Tour de France-t.
  • Figyeljük meg magunkat, hogy a ciklusunk során a testünk, lelkünk mikor, milyen tüneteket produkál, és jegyezzük fel magunkat. Azt is felírhatjuk, hogy ilyenkor mi segített, mi esett jól, és mi az a szituáció, amit el kell kerülni.
  • Tájékozódj, az információ ebben az esetben is nagyon sokat számít, érdemes és erőteljesen ajánlott hormonmentes Janka videóit, munkásságát figyelemmel kísérni, nemrég találtam rá, de máris teljesen másként tekintetek a ciklusomra és a nőiességemre. Engem mindig megnyugtat, ha kiderül a tüneteimről, hogy normális és biológiai magyarázata van. Könnyebb megérteni és elfogadni.
  • Tervezz ezekkel a napokkal, ne vállald magad túl, nem ilyenkor kell megváltani a világot. Próbáld úgy tervezni az életed, hogy a stresszes, megerőltető tennivalókat, kihívásokat ne a menstruációd idejére időzítsed.

Ha ezeken végigrágtad vagy, máris jóval tudatosabb vagy a saját tested működésével kapcsolatban, akkor beszélj róla a pároddal:

  • fogalmazd meg egyszerűen, hogy min mész keresztül minden hónapban, tényszerűen (pl. a menstruációm előtt napokkal erős görcseim vannak, sokszor nehezemre esik a felkelés is)
  • térj rá arra, hogy lelkileg ez hogyan érint (ilyenkor sokszor nagyon ideges vagyok, bosszant minden apróság)
  • figyelj, hogy ne vádaskodva fogalmazd meg (pl. NE így: borzasztóan utálom, hogy te ilyenkor soha nem vagy rám tekintettel)
  • ehelyett, mond el mire lenne szükséged (pl. ilyenkor én békére, nyugalom vágyom, ne ilyenkor beszéljük meg a kényes problémákat)
  • fogalmazd meg a kéréseid (pl. szeretném ha ezeken a napokon Te vásárolnál be, mert ilyenkor nagyon fáj a derekam)
  • kérdezd meg a párodat, Ő hogyan éli meg a Te menstruációs hangulatodat, mi zavarja, szerinte hogyan lehetne változtatni,
  • tervezzétek meg, hogy a következő hónapban milyen lépésekkel segítitek elő, hogy ne hozzon magával veszekedésbe, sírásba fulladó konfliktusokat
  • később pedig értékeljétek ki, vonjátok le a tanulságot.

Természetesen ez nemcsak a párunkkal, hanem a minket körbevevő emberekkel kapcsolatban is megtehető, ha nem ilyen mélységben is. A hangsúly a tabumentes, őszinte kommunikáción van, amellyel megpróbáljuk megérteni egymást ebben a sokszor piszoknehéz helyzetben, elfogadva egymás sokféleségét. Buzdítsuk erre nőtársainkat, kezdjünk el beszélgetni.

Nektek milyen praktikátok van a túlélésre/felülkerekedésre?

Írjátok meg kommentben!

 

Jéghideg izzás - más szemmel a konfliktuskerülésről

dscf7824.JPG

Volt már itt cikkem a konfliktuskerülésről, írtam már a családi örökségemről is, de most általánosságban nézzünk kicsit a dolgok mélyére.

Miért is kerüljük a konfliktusokat?

Mert a konfliktuskerülés mögött alapvetően két dolog van, a félelem és a vágy a harmónia mindenáron való fenntartására.

Mitől is félünk, ami miatt nem megyünk bele egy vitába, veszekedésbe?

Félelem attól,

  • hogy megbántjuk a másikat, 
  • hogy felszínre hozunk mélyen kavargó sérelmeket,
  • hogy kínosan érezzük magunkat,
  • hogy elragadnak az indulataink,
  • hogy a másik mit fog gondolni,
  • hogy őszintének kell lenni,
  • hogy ki kell mondani, valamit másként gondolunk,
  • hogy ki kell állni magunkért,
  • hogy milyen reakciója lesz a másiknak
  • hogy mit gondol majd a másik
  • hogy ront-e a másikkal való kapcsolatunkon, 
  •  
  •  
  • a lista a végtelenségig folytatható

 

Hajlamosak vagyunk abba a hitbe ringatni magunkat, hogy ha nem beszélünk valamiről, az nincs. Pedig van, attól, hogy besöpörjük a morzsákat a szőnyeg alá, attól még ott van. Ha a kihízott ruhát elrejtjük a szekrény mélyére, még ott van. Ha az összetört pohár szilánkjait, kidobod a szemétbe, attól még ott van. Vagy ott van a hiánya. Ráadásul a problémáknak is van szavatossági ideje.

Mi történik ilyenkor?

Addig addig kerülgetjük a problémát, amíg azt nem vesszük észre folyamatosan  aknamezőn járunk. 

Addig építjük a falat védekezésül, amíg ki sem látszunk mögüle, a társunk, a családtagunk, a barátunk már meg sem ismer, hiszen soha nem mondod el a véleményedet, igényeidet, megfosztottad az őszinteségtől, a fejlődéstől.

Már nemcsak konfliktuskerülő, hanem kapcsolatkerülő is vagy.

Mit tehetsz?

Felelősséget kell vállalni a gondolatainkért, tetteinkért, véleményeinkért, szavainkért. A szívünk mélyére kell néznünk, és meghallani a belső hangot, hogy mit szeretnénk valójában. Megadni a másiknak a lehetőséget, hogy megtudja.

Egyszerű ez? Nem, vagyis igen, mert tényleg erről van szó. De nem könnyű megtenni. Haladj lépésről lépésre.