Ezt a bejegyzést nem címzem senkinek, és nem is akarok vitát generálni, egyszerűen elmesélem a saját történetemet és az azt kísérő gondolataimat. 

Egy tegnapi baráti beszélgetés és az azt követő gombóc a torkomban generálta ezt a témát. A gombócból arra következtettem, hogy máig nem dolgoztam fel rendesen magamban a történteket, valószínűleg ezért is olyan bántóak a szoptatás abbahagyására, tápszerre vonatkozó megjegyzések, posztok, fórumok stb.

Jöjjön akkor a sztorim:

A kezdet, azaz a terhesség alatti elképzelések:

Nos, a terhességem alatt a szoptatás volt az egyik olyan téma, hogy azt gondoltam "szeretnék szoptatni, legalább hat hónapos koráig, aztán majd meglátjuk, de ha nem sikerül, akkor sem görcsölök rá, maximum kap tápszert ". Akkor még azt hittem, csak úgy ki lehet hagyni a rágörcsölést. :)

Ha a fentiekből nem derül ki, leszögezem, hogy fontosnak tartottam az anyatejes táplálást, és nemcsak az elméleti, de a gyakorlati tudnivalóknak is utánanéztem.

Azt is tudtam ugyanakkor, hogy azt nem szeretném, hogy a gyerek folyamatosan mellen legyen, illetve minden problémára a szoptatás legyen a válasz, illetve a reakció.

Fontosnak tartottam a napirend kialakítását, amelyhez az is hozzátartozott (a fejemben), hogy az étkezések is bizonyos ritmust követnek :)

Kórház, gyermekágyi szakasz:

A szülés nem volt zökkenőmentes sem a gyerek, sem az én szempontomból, így az aranyórák elmaradtak, másnap reggel viszont végre karjaimba kaphattam a kisbabámat, aki nagyon ügyesen táplálkozott.

Védőnői segítséggel otthon is sikerült megbirkózni a kezdeti nehézségekkel, sikerült kitapasztalni a pózokat és úgy tűnt a gyerek is jóllakott. 

Ezt a feltevésemet az is megerősítette, hogy a kórházból hazajövetelt követő első héten 70 dkg-t hízott, a helyettes védőnő megerősített benne, hogy bőven elég, ha három óránként etetem. Nyilván ha éhesnek tűnt két-két és fél óra elteltével, akkor megetettem, tehát nem stopperrel mértem az időt.

Krízis:

A gyermek szépen gyarapodott, míg én nem annyira szépen fogytam. Szülés előtti héten 64 kg voltam, a gyerek kéthetes korában 52 kg a 165 cm-hez. Mire a gyerek elérte a két és fél hónapos kort, én elértem a 46 kg-t. Borzasztó sovány és gyenge lettem a terhesvitaminok és körültekintő étkezés mellett is. Ezzel egyidőben észleltem, hogy a tejem is mintha "vékonyabb, halványabb" lett volna. Az eddig jól alvó gyerekem többször ébredt fel, napközben szinte alig aludt, ráadásul a párom külföldi munkavégzése miatt átköltöztünk a szüleimhez. 

Növekedési ugrásra gondolva ekkor már mindkét mellből szoptattam fejtem, illetve a gyakoribb éjszakai felkeléskor is megszoptattam. 

A tejem mintha óráról órára kevesebb lett volna, és az energiaszintem is, folyamatosan szédültem, fájtak a csontjaim, izületeim. Bújtam a fórumokat, szoptatással kapcsolatos oldalakat (utólag visszagondolva nagy hiba volt). 

A tápszer:

Néhány végigzokogott éjszaka után a szüleim - erőteljesen - javasolták, hogy hívjam fel a gyerekorvost és írassak tápszert. A gyakori fórumolvasgatás hatására ez a kijelentés úgy hatott rám, mintha azt mondták volna, vitessem el az ördöggel. De egyre rosszabbul lettünk mind a ketten, a gyerek vergődött szoptatás alatt, egy kínszenvedés volt.

Remegő kézzel hívtam a védőnőt, aki a következőt mondta: "Bár védőnőként az anyatejes táplálást támogatom, van az az eset, amikor az anyuka egészsége és a baba fejlődése megkívánja a tápszert." Nagyon megkönnyebbültem, és azzal a lendülettel hívtam is a gyerekorvost, akinek vázoltam a helyzetet. Ő a legnagyobb természetességgel a tápszert javasolta, és hallhatóan az én súlyomért és állapotomért jobban aggódom, kivizsgálást javasolt.

Kiváltottuk a tápszert (Beba HA Sensitive), a gyerek boldogan itta, és láthatóan ki volt éhezve. Ráálltam arra, hogy egy-két étkezést kiváltottam tápszerrel, és egyébként már ez jót tett a kondíciómnak.

Újabb krízis:

4,5 hónapos volt a kisfiam, amikor egyre kevésbé fogadta el a szoptatást, folyamatosan vergődött, illetve egyre kevesebb és egyre halványabb lett a tejem (ismét). Fizikailag továbbra is alultáplált kategóriába sorolódtam, így nem csoda, hogy nem bírta a szervezetem a nagyétvágyú kisfiam által diktált iramot. Ismét megjegyzem, hogy ekkor már túl voltam kivizsgáláson, ahol mindent rendben találtak, is kifejezetten egészséges, de tápláló ételeket fogyasztottam. Mindenről folyamatosan konzultáltam a védőnővel és gyerekorvossal. Ide tartozik még, hogy amikor a nőgyógyászom meglátott a kötelező kontrollon, első mondata az volt: Hagyja abba a szoptatást!

Az elképzelésem az volt, hogy fenntartom a rendszeres szoptatást olyan módon, hogy reggelre és estére korlátozom. Ez kb. két hétig működött, aztán egyre többször utasította vissza. Próbáltam még fejni, amíg volt értékelhető mennyiség, de ez nagyon hamar lecsengett.

Emlékszem, szilveszter napja volt amikor üvöltve köpte ki a mellemet és én utána csak pár cseppet tudtam fejni. Öt hónapos volt akkor. Aznap egy házibuliba voltunk hivatalosak, és arra gondoltam, akár ihatnék is egy pohár pezsgőt. Aztán elvetettem a gondolatot, a tények ellenére makacsul élt bennem a remény.

Néhány napig még kísérletezgettünk, de aztán feladtam/feladtuk, vagy szépen mondva elengedtük. De azért ez nem volt ilyen egyszerű.

Érzések:

Mit éreztem?

Elsőkörben megkönnyebbülést. Szégyen, nem szégyen én ezt vállalom. Elsősorban azért, mert pont került egy feszültséggel, nyűglődéssel, lelkileg és fizikailag is megterhelő korszak végére. Könnyű elkészíteni tápszert, a kisbabám is szépen nyugodtan, megelégedetten szürcsölte, öröm volt nézni. Keserédes öröm. Mert megkóstoltam én azt a tápszert, és hát pocsék íze volt. Rossz érzés volt, naponta 6-7-szer a nem túl kellemes illatú löttyöt odaadni. Főleg úgy, hogy mindenhonnan, még a tápszer doboza is az anyatejes táplálás kiemelt jelentőségét hirdette.

Mint amikor a gyógyuló seben a varratot kapargatom, úgy sanyargattam magam a különböző anyatejes táplálás előnyeit taglaló forrásokat, Felváltva sajnáltam a kisfiunkat és önmagamat. Bár a párom és a családom abszolút támogatott ebben az egész kálváriában, valamiért úgy éreztem mégsem tudom 100%-ig felvállalni a döntésemet, ami nem is biztos, hogy az én döntésem volt teljes egészében. 

Dilemmák:

Folyamatosan ott motoszkált bennem a "mi lett volna ha". Mardosott az önvád, ha arra gondoltam, hogy a gyerekünk elesik az anyatejes táplálás nyújtotta előnyöktől. Miattam. Hogy talán jobban ki kellett volna tartanom, vagy lehet, hogy átmenetileg fel kellett volna áldoznom a saját testi lelki szellemi egészségemet. De az valóban az Ő érdekét szolgálta volna? A gyermek testi-lelki fejlődése szempontjából fontosabb-e az anyatej, mint egy kiegyensúlyozott boldog anya (és család- mert nyilván a páromnak sem volt mindegy)?

Több segítséget kellett volna kérni? Talán egy szoptatási tanácsadó segítségemre lehetett volna abban, hogy több tejem legyen. Kétlem viszont, hogy az én testemben elinduló negatív változásokra érdemben tudott volna reagálni.

A sok körülmény vajon milyen ráhatással volt a dolgok alakulására?

Érdekesség, hogy a húgom is pont ennyi ideig tudta szoptatni a keresztfiamat, illetve az édesanyám is mindhármunkat. Az is megfordult a fejemben, hogy talán mi ennyi időre vagyunk kalibrálva szoptatásügyileg.

Mondatok, amelyek nem segítettek...(igazságtartamtól függetlenül)

- Hát igen, ha az ember elkezdi a tápszerezést, ezzel számolni kell...

- Ezért kell igény szerint szoptatni!

- Azért nem sikerült, mert nem akartad igazán!

- Hát igen a tápszer kevésbé macerás, de örülök, hogy én Xecskét tizenx hónapig tudtam szopiztatni.

- Látod, minden fejben dől el, te valószínűleg azért tudtad csak idáig szoptatni, mert eleve 6 hónapig gondoltad.

Ami segített:

- Tudatosítottam magamban, hogy 5 hónapi szoptatás pont 5 hónappal több, mint a semmi

- Teljesen felesleges visszafordíthatatlan dolgon rágódni

- Hozzátáplálás megkezdése, kvázi második esélyként ismét kezembe vehettem a kisbabánk táplálását

- Ez a cikk, akinek az íróját Isten áldja, hogy villanyt nyújtott a csökevényes agyamban! A tápszert ugyanis nem az ördög művének, műanyag méregnek, lusta anyukák instant megoldásának bélyegzi, hanem a MÁSODIK LEGJOBB dolognak, amit kisbabádnak adhatsz. Azóta én is így tekintek rá :)

https://divany.hu/szuloseg/2018/02/25/gyerek_szuloseg_ujszulott_babagondozas_szoptatas_autosules_biztonsag/

Hogy érzem magam most ezzel kapcsolatban?

Vegyesen. Biztatom magamat a fentiekkel, de a legkisebb náthánál is eszembe jut, hogy mi lett volna ha... aztán elhessegetem. Ebben sem kell tökéletesnek lenni. Azt vallom, hogy egyensúlyt kell találni mindenben.

Viszont. A mai napig nagyon érzékeny vagyok mindenféle véleménynyilvánításra ezzel kapcsolatban. Akármilyen formában is: kéretlen jótanács, filozófálás, rosszindulatú megjegyzés, viccelődés, minden.

Ehhez kapcsolódik az is, hogy számomra a szoptatás teljes mértékben a privát szféra része, és úgy gondolom, hogy nem tartozik mindenkire.