Avagy hogyan próbálok megmaradni a normalitás mezsgyéjén....

 Ez a sorozatindító felvezetésem, mert már az első mediációs technika rengeteget helyet foglalt, és még én sem olvasnám el soha, pedig őrült betűéhségem van.

Előrebocsátom, hogy szeretem, imádom a gyerekem. De azt is, hogy sokszor nagyon nehéz szituációkat teremt az anyuka-lét.

Szögezzük le, tisztában vagyok vele, hogy a 13 hónapos gyerekem nem az én bosszantásomra nyűgösködik, hisztizik, sikítva sír, ha felállok mellőle, kapaszkodik a szoknyámba stb. (NAGYON sok mindent tudnék felsorolni) Tudom, tudom, kisbaba, Ő a sírással kommunikál. Meg a sikítással, tutulással.

De bontsuk ketté a dolgot, van az úgymond nyugalmi állapotban jól alkalmazható, tulajdonképpen egyszerű kommunikációs technikák, illetve melyek azok az eszközök, amelyeket nem teljesen úgy vagy pont fordítva alkalmazok.

A másik része, pedig mi az, ami vészhelyzetben ld. szeparációs szorongás tombolásakor segít(het).

A kiindulási pont - bár nincs összehasonlítási alapom - gyanítom, hogy a gyermek az akaratosak táborát gyarapítja. Az acélos akaratnak nyilván hasznát veszi majd az élete során, megfelelő keretek közé szorítva. A párommal sokszor váltunk büszke, de egyben riadt pillantásokat, vélhetően nem utoljára.

Töredelmesen bevallom, hogy ha valami nagyon-nagyon idegesít az a gyereksírás, kb. egy nanoszekundum alatt felforr az agyvizem, felmegy a vérnyomásom, ha meghallom. Bár nem néztem utána, de ez nyilván valami evolúciós dolog, hogy az anyát AZONNAL cselekvésre ösztökélje a csimota bőgése. Viszonylag hosszú időszakot vett el az életemből, hogy a gyerek (természetes) sírása olyan szinten rányomta a közérzetemre, a napjainkra, az anyaságról alkotott véleményemre a bélyegét, hogy már nem volt tartható. Rájöttem, hogy bár a sírást/hiszti kitörést, nem tudom megváltoztatni, de azt igen, hogy én (a felnőtt) hogyan reagálok, bennem milyen érzéseket generál, milyen lesz a hozzáállásom, hogyan alakítom a gondolataimat, mit mondok ki hangosan, egyáltalan milyen a külső-belső megnyilvánulásom. Mert a kettő egymásra visszahat. Önkontroll. Ha tetszik, ha nem, a kettő hatással van egymásra, visszatükröződik. Ha ez első reakciómat nem is feltétlen tudom kontrollálni, de a következőt már igen (és a második, harmadik, sokadik reakció is fontos). Arról nem is beszélve, hogy ez nemcsak rám hat, hanem sokszor a gyerekre.

Anélkül, hogy a gyereknevelési filozófiámat részletesen kifejteném, azért azt elmondanám, hogy 1 napos korától fogva törekszem korlátok felállítására, így sokszor kettőnk akarata, szükséglete egymásnak feszül. És bár vallom azt, hogy a gyermek érdeke elsődleges, de én sem szeretnék teljesen alárendelődni. Szeretném, ha a gyerekem pici korától érezne, hogy én sem vagyok kőből, nekem is vannak érzéseim, indulataim, szükségleteim. Fontosnak tartom, hogy ebben is példát mutassunk, miként kezeljük mi az indulatainkat, hogyan igyekszünk együttműködni.